A hidegháború végének közeledtével egyre világosabbá vált, hogy a bipolaritáson és ideológiai ellentéten alapuló nemzetközi biztonsági architektúra nem lesz képes az új típusú kihívásokat kezelni. A globalizáció, az iparosítás, a technikai fejlődés, az egyre nagyobb mértéket öltő urbanizáció, a túlnépesedés valamint a konzumerizmus olyan folyamatokat indított el, melyeket már nem lehet államhatárokon belül tartani és megoldani. A 20. század végének közeledtével egyre láthatóbbá vált, hogy a környezeti problémák globális méreteket öltenek. Az államok felismerték, hogy a környezetet ért kihívások érintik a szomszédos, bizonyos esetekben a távolabb fekvő államokat is. A vesztfáliai típusú államok azonban természetüktől fogva idézték elő ezeket a problémákat, és akadályozták megoldásukat, megelőzésüket, hiszen a rendszer logikája éppen arra a territoriális elvre épül, mely szerint az állam saját területéért felel, nem pedig máséért (Strange, 1999). A kizárólagos joghatóság, a szuverenitás és a be nem avatkozás elve, mely a mai nemzetközi viszonyok alapját képezi, mint gátolják az államok globális összefogását ezen a téren. Az államoknak azonban fel kell ismerniük, hogy „a környezeti szektor a biztonsági szektorhoz kapcsolódott” és a természet alátámasztja gazdaságunkat, ezáltal társadalmunkat és politikai stabilitásunkat (Myers, 2007). Amennyiben a környezeti forrásaink csökkennek, degradálódnak, az állam biztonsági faktora is csökken, ami gazdasági destabilizációhoz, politikai ellentétekhez, társadalmi feszültségekhez is vezethet (Myers, 2007). Noha a környezeti biztonság nem új keletű fogalom, hiszen az államok létezésük óta arra törekednek, hogy természeti erőforrásokban gazdag területeket birtokoljanak, mégis egyes előrejelzések szerint a 21. század lesz az, amelyet leginkább meghatároz a természeti erőforrásokért való küzdelem.

Napjaink legmeghatározóbb erőforrásai még mindig a fosszilis energiahordozók, melyek birtoklása stratégiai pozíciót biztosít egyes államoknak a nemzetközi kapcsolatokban (Glied, 2009:21). Ugyanakkor az államok nem csupán ezen erőforrások birtoklásért küzdenek. A globális felmelegedés, a demográfiai robbanás és a túlzott mértékű iparosítás és urbanizáció következtében Földünk édesvízállománya fokozatosan csökken. Ennek folyományaként a víz is a stratégiailag kiemelkedő fontossággal bíró erőforrások közé emelkedett, hiszen a víz elengedhetetlen az élethez, nincs alternatívája, amivel helyettesíthető lenne. A „pazarló társadalom” jelenségének kialakulása miatt a növekvő vízigény és az egyre nagyobb vízkitermelés messze meghaladja azt a mennyiséget, amit a természet pótolni tudna. Az emberiség a Föld vízkészletének pusztán 0,08%-hoz képes hozzáférni, hiszen bár a Föld kétharmadát víz borítja, ezt az arányt elsődlegesen a tengerek, óceánok sós és számunkra használhatatlan vize alkotja. Az édesvízállomány mintegy 75%-át a mezőgazdaság, 20%-át az ipar használja fel és csak mintegy 5% marad tényleges emberi fogyasztásra. Globálisan tekintve nem beszélhetünk vízhiányról, de fokozatosan növekszik azon régiók száma, amelyeket az édesvízállomány csökkenése veszélyeztet. Ilyen többek között a Közel-Kelet, Közép-Ázsia, Afrika és a Balkán térsége is.

Jelenleg közel 1,1 milliárdra tehető azoknak a száma, akik nem élvezik az egyik alapvető emberi jogukat, a tiszta ivóvízhez való hozzájutás jogát. Ez Földünk népességének mintegy 1/5-ét jelenti és ez a szám 2025-re elérheti az 1,8 milliárdot, azaz ekkorra már majdnem minden negyedik ember élhet tartós vízhiányban. Ezért úgy gondolom érdemes megvizsgálnunk mit is értünk vízhiány alatt. (Myers, 2007)

 Az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetének (FAO) vízzel foglalkozó honlapján megjelent vízhiányról szóló elemzése a következőképpen definiálta a fogalmat: „Az egyensúlytalanság a kereslet és a hozzáférhetőség között, a talajvíz és a felszíni víz minőségének degradálódása, a szektorok közötti versengés, a régiók közötti és nemzetközi konfliktusok mind vezethetnek vízhiányhoz. A vízhiány gyakran gyökeredzik a víz szűkösségében, amit a sivatagos vagy félsivatagos régiókban aszály és széleskörű éghajlati változékonyság okozhat, ami párosulva a népesség növekedésével és a gazdasági fejlődéssel akut problémához vezet.”

A vízhiány típusainak meghatározására több csoportosítás is létezik. Homer-Dixon, a környezeti szűkösség szakértője az erőforrások – így a víz – szűkösségének kiváltó okait a következőképpen rendszerezte.

-                   A forrás vagy utánpótlás megsérüléséből adódó szűkösség

-                   A kereslet növekedéséből adódó szűkösség

-                   A társadalmi változásokból fakadó szűkösség (Glied, 2009:15)

Egy másik csoportosítás szerint a vízhiány típusai közé a fizikai illetve közeli fizikai vízhiányt, a gazdasági vízhiányt, valamint az alacsony vagy nem vízhiányos területeket sorolhatjuk. Fizikai vízhiányon azt értjük, amikor a vízforrás, vagyis a kínálat nem találkozik a népességgel, vagyis a kereslettel, azaz olyan helyeken tapasztalhatunk fizikai vízhiányt, ahol a vízfelhasználás nagyobb arányú, mint a fenntarthatóság. Ennek alapján nem szükségszerű, hogy az alapvetően száraz, sivatagos területek egyben ilyen értelemben vett vízhiánnyal is küzdjenek. Gazdasági vízhiányt a beruházások hiánya váltja ki és nem megfelelő infrastruktúra valamint egyenlőtlen elosztás jellemzi. Noha a vízforrás relatíve bő, mégis a kitermelés kevesebb, csak a víz 25%-a jut emberi fogyasztásra. Alacsony mértékben vagy nem vízhiányos területeken pedig azt értjük, ahol a vízforrás relatíve bő, de itt is csak 25% -át vonják el emberi felhasználásra. (Bergkamp és Sadoff, 2008:151-152)

A vízhiány meghatározására számos statisztikai adat is rendelkezésünkre áll.  „A minimális vízszükséglet fejenként és naponként 100 liter (36,5m3/év)". Azok a területek küzdenek vízhiánnyal, ahol a hozzáférhető éves vízmennyiség 1000 m3/ fő alatt van, ahol pedig 500 m3/fő alatt, ott krónikus vízhiányról beszélünk. A leginkább érintett térségek közé Afrika, a Közel-Kelet, a Balkán valamint Közép-Ázsia országai tartoznak. De egyre inkább előtérbe kerül Dél-Európa is az éghajlatváltozás kapcsán (Glied, 2009:7). A FAO adatai szerint a háztartási célból felhasználható vízmennyiség napi ajánlott adagja 20 liter, ugyanakkor az Egyesült Államok és Európa átlagos napi vízfelhasználása ugyanakkor 600 illetve 200 liter naponta. A vízfelhasználás alapja tehát kimondható, hogy az adott ország gazdasági fejlettsége. Minél fejletlenebb egy ország, annál kevesebb vízhez férnek hozzá az állampolgárai. A szegény országokban így tehát a vízhiány hatásai jóval súlyosabban jelentkeznek, mint az iparilag fejlettekben, hiszen az ő esetükben a víz a létfenntartás elengedhetetlen eszközeként jelenik meg, míg a fejlett országokban a napi vízfogyasztás tartalmaz olyan kiegészítő tényezőket is, mint a háztartási gépek által felhasznált vízmennyiség. Ha megnézzük, hogy mely térségeket érinti leginkább a vízhiány akkor tisztán látható, hogy a vízhiány a fejlődő világot sokkal inkább veszélyezteti, hiszen ott az alapvető létfenntartás eszköze még mindig a mezőgazdaság, ami pedig - ahogy már korábban említettem - a legmagasabb vízfelhasználást igényli .

 Vízkonfliktusok

Az utóbbi évtizedekben kezd elterjedni az a nézet, hogy a víz - pontosabban a vízhiány és a vízért, mint erőforrásért folyó harc - okozhat a jövőben feszültségeket, konfliktusokat, de akár nyílt fegyveres összetűzésekhez is vezethet, hiszen a víz a környezeti biztonság kulcseleme. Sokan tartanak attól, hogy a 21. század a vízért folytatott háborúk évszázada lesz. Noha még egyetlen olyan háborúról sem tudunk, melyet kizárólag a vízért vívtak volna, azonban a víz ősidők óta gyakran forog kockán fegyveres konfliktusok során. „Nyelvünk is tükrözi ezeket a gyökereket: a rivális szó a latin rivalisból ered, vagyis valaki ugyanazt a folyót (rivus) használja, mint egy másik” (Wolf, Kramer, Carius és Dabelko, 2005). A Fejlődés, Környzet- és Biztonságtanulmányok csendes-óceáni Intézete (Pacific Institute for Studies in Development, Environment and Security) 2008-ban jelentette meg a vízkonfliktusokról készített kronológiáját, mely tanúsítja, hogy a víz birtoklása már időszámításunk előtt is vita tárgyát képezte.  Az első feljegyzett eset Kr. Előtt 2500-ban történt Mezopotámiában Umma és Lagas városa között. Az azóta eltelt több mint 4500 évben kifejezetten „vízháborúról” nem beszélhetünk, ám azon konfliktusok száma, amikor a víz vagy a konfliktus céljaként vagy eszközeként megjelent, megnőtt. Különösen a második világháború alatt és után beszélhetünk az esetek sűrűsödéséről. Míg korábban évtizedek, akár évszázadok teltek el egyes vízkonfliktusok között, napjainkban pusztán évek, különösen az olyan, súlyosan érintett területeken , mint a Közel-Kelet, Afrika, Közép-Ázsia vagy a Balkán. Azonban a vízzel kapcsolatban másféle kihívások is kezdenek megjelenni. A modernizáció és az ipari fejlődés következtében ugyanis „a modern vízlétesítmények megjelenésével megnőtt a vízszállítórendszerek sebezhetősége , mivel ezek össze vannak kapcsolva a villamosenergia-rendszerrel, amik háborúk, konfliktusok idején az elsődleges célpontokat képezik". Az új típusú biztonsági kihívások megjelenésével pedig a konfliktusok természete is megváltozott, államok közötti konfliktusok helyett az államokon belüli konfliktusok kerültek előtérbe, valamint megnőtt a terrorizmus veszélye. A víz, mint erőforrás védelme, a vízbiztonság fenntartása így napjainkban az államok egyik elsődleges feladatává vált.

-        Konfliktusforrás vagy a kooperáció tényezője

A vízzel kapcsolatos vitáknál a legfőbb konfliktusforrást a vízrendszer – folyók, tavak –hasznosítása képezi, melyek három problémából indulhatnak ki: mennyiség, minőség, ütemezés (Wolf, Kramer, Carius és Dabelko, 2005:108). Ennek oka, hogy „a világ folyói közül közel 263 folyón osztozik 145 ország, melyek a Föld felszínének 45%-át teszik ki és a világ vízellátásának 60%-át fedezik, a Föld édesvízforrásának 60%-át jelentik valamint a világ népességének 40%-át látják el”. Az emberiség nagy része tehát olyan országban él, mely vízfelhasználásában függ azoktól az országoktól, melyekkel a folyókon, tavakon osztozik. Az ilyen esetekben akkor nő meg a kockázata annak, hogy a felmerülő vízproblémáikat az államok fegyveres úton, erőszakkal oldják meg, amikor az államok vízfelhasználásukban nem törekednek az egyensúly megtartására, hanem valamelyik fél túlzott dominanciára tör (különösen veszélyes, ha katonai fölénnyel is rendelkezik), és hátrányos helyzetbe kényszeríti a többieket. Ilyen eset például, amikor a folyó áramlását tekintve feljebb fekvő ország minőségileg vagy mennyiségileg befolyásolja a folyó alsó szakaszán lévő országot vagy országokat, azaz túlzott mértékű szennyezőanyagot juttat a folyóba vagy korlátozza a folyó vízmennyiségét, ami az alsó szakaszra eljut. Az is nehezítheti a helyzetet, ha a felek között politikai, gazdasági, társadalmi, etnikai vita van, vagy pedig nem tudnak a vízforrás hovatartozását, valamint a vízelosztást illetően megegyezni. Az eleve vízhiányos területeken, illetve azokban a régiókban, ahol permanens ellentét áll fenn a szomszédos államok között (különösen Közel-Kelet), az ilyen esetek akár háború kitöréséhez is vezethetnek. Erre az egyik legjobb példát Egyiptom szolgáltatja a Nílus kapcsán. A Nílust körülvevő államok Földünk legszegényebb országai közé tartoznak. Legfőbb megélhetési formájuk a mezőgazdaság, ám ahhoz, hogy a termelés hatékonysága fenntartható legyen, vízre van szükség, amit ezek az államok egy helyről kaphatnak meg, a Nílusból. Mikor Etiópia bejelentette tervét, hogy a Kék-Nílus nagy részét el kívánja téríteni, hogy növelni tudja öntözhető területeinek nagyságát, Egyiptom hevesen reagált. Bejelentette, hogy amennyiben Etiópia végrehajtja tervét, az azonnali háborút vonzz maga után. Erre a kérdésre Egyiptom ma is ugyanezzel a válasszal reagálna, ha figyelembe vesszük, hogy számára is az egyetlen édesvízi forrás a Nílus. (Myers, 2007).

Mint említettem, kizárólag a vízért még nem indítottak háborút, de a vízproblémák eszkalálódhatnak és a helyi instabilitásból egy egész ország destabilizációjához vagy akár nemzetközi vitákhoz is vezethetnek. Ha végigvezetjük azt a folyamatot, hogy a szárazabb térségekben a víz „kincset ér”, és minél kevesebb van belőle, annál valószínűbb, hogy az államok versengeni fognak érte, mindezt teljesen logikusnak gondolhatjuk. Ezt azonban semmilyen megdönthetetlen bizonyíték nem támasztja alá. A vízhiány ugyanis globálisan jelentkező kihívás és az alapvetően száraz térségekben az államok hajlanak közös együttműködésre. Természetesen nem minden régióra vonatkozik ez a megállapítás, hiszen ott, ahol feszült viszony van az államok között, egy esetleges megállapodást kötni és együttműködést kialakítani nehéz. 

Jelenleg azonban az államok többségében törekednek vitás nézeteik tárgyalásos úton történő megoldására. Az államok az átmeneti nyereségek helyett inkább az együttműködést tartják elsődlegesnek, hiszen a túlzott dominancia és egy fél monopolhelyzetbe kerülése jelentős biztonsági kockázatot hordoz magában, ami hosszú távon egyik államnak sem érdeke. „A víz miatti erőszak stratégiailag nem ésszerű, vízrajzilag nem hatásos és gazdaságilag nincs értelme” (Wolf, Kramer, Carius és Dabelko, 2005). Ezt belátva az államok többsége hajlandó megegyezést kötni és szerződések révén meghatározni vízügyi kérdéseiket. Az ENSZ Környezetvédelmi Programjának jelentése szerint az elmúlt 4500 év alatt már közel 3600 vízügyi szerződést kötöttek, melyek elsősorban hajózási és határ-megállapodásokat jelentenek. 1820-tól azonban közel 400 olyan szerződés született, amely túlmutat ezen és érdemben foglalkozik a vízzel, mint korlátozott és felhasználható erőforrással. Az államok kooperációkészségét tanúsítja az is, hogy 1948 óta csak 37 olyan vízkonfliktust tartanak számon, amely során fegyveres erő alkalmazására is sor került, ezek közül 30 pedig Közel-Keleten történt, Izrael és szomszédai között, hiszen a térségben kiéleződött politikai feszültség miatt a víz itt csak a konfliktus egy újabb faktora .

De eltekintve ettől a pár konfliktustól az államok sikerrel kötnek vízügyi megállapodásokat és rendezik bi- vagy multipoláris tárgyalás útján ellentéteiket. Noha Izraelt éppen negatív példaként említettem, meg kell említeni azt a pozitívumot, hogy Izrael és Jordánia között született szabályozás, hogy Egyiptom is sikerrel vesz részt a Nílushoz tartozó tíz állammal a Nile Basin Initiative” csoportban a folyó szabályozásának rendezése érdekében. Közép-Ázsia vízügyi egyik gócpontját képező India pedig sikerrel kötött szerződést Bangladessel a Gangesz vízéről, Pakisztánnal pedig az Indus vizéről, ami a három fél politikai helyzetét és kapcsolatát tekintve szintén óriási előrelépésnek számít.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a Mekongot körülvevő országok együttműködési szerződését sem, ahogy az Aral-tó kiszáradásának megelőzését célzó kezdeményezést sem. Ezek mind rendkívül nagy jelentőséggel bírnak, hiszen olyan államok között segíthetik elő az együttműködést, melyek között feszült viszony és konfliktus van. Ezek alapján úgy gondolom, hogy a víz egyszerre lehet konfliktusforrás és kooperációs tényező is, melyet legjobban Izrael kettősségén lehet bemutatni. Konfliktusforrásként ronthatja vagy tovább súlyosbíthatja a kapcsolatokat, kooperációs tényezőként viszont közös célt szolgáltathat nehéz helyzetben lévő államoknak (Wolf, Kramer, Carius és Dabelko, 2005). Tehát az államok törekvéseit a békés rendezésre (mely a nemzetközi jog fejlődésén keresztül az államok alapvető hozzáállásává is vált) pozitívan kell értékelnünk és épp a korábban felsorolt kezdeményezések szolgálhatnak arra példaként, hogy a vízért folytatott háborúk megelőzhetőek és tárgyalásos úton megakadályozható, hogy az ilyen jellegű konfliktusok eszkalálódjanak. Egy megállapodás vagy szoros együttműködés pedig bizalmat építhet ki a felek között és bizonyos esetekben a békéhez vezető utat is megnyithatja, különösen a politikailag feszült térségekben. Természetesen azt megjövendölni nem lehet, hogy a jövőben az államok minden vízzel kapcsolatos problémájukat békés úton oldják majd meg. Készleteink csökkennek, ami nyilvánvalóan vitákat fog gerjeszteni, de a múltbéli tapasztalatainkból indulva, nagyobb esély van arra, hogy az államok az erőszak helyett a békés utat fogják választani.

Felhasznált irodalom:

-        Glied Viktor (szerk.) 2009: Vízkonfliktusok: küzdelem egy pohár vízért, Publikon Kiadó

-        Myers, Norman 2007 – Environmental Security Concerns: Sources – in NATO: Energy and Environmental Challenges to Security, Springer

-        Strange, Susan – The Westfailure System. Review of International Studies, Vol. 2. No.3. (1999) 345-354 o.

-        Wolf, Kramer, Carius és Dabelko 2005 – Konfliktus és kooperáció vízügyekben. In: World Watch Institute 2005: A világ helyzete

-        Bergkamp és Sadoff 2008 – Víz a fenntartható gazdaságban. In: World Watch Institute 2008: A világ helyzete