Az Obama-adminisztráció első éve alatt igen sokat hallhattunk az új hangvételű washingtoni külpolitikáról és a Bush-éra során megszokott gyakorlattal való szakításról. Obama elnök számos új és ambiciózus külpolitikai kezdeményezéssel vágott neki hivatali idejének. Meghirdette a nukleáris fegyverektől mentes világ programját, a tervek szerint regnálása alatt az Egyesült Államok ki fog vonulni Irakból, és inkább Afganisztánra összpontosít majd, be akarta záratni a guantanamói fogolytábort, és 2009 szeptemberében módosította a kelet-európai rakétavédelemre vonatkozó terveket is. (Az itt felsorolt kezdeményezéseken kívül nyilván még egy sor más kezdeményezést meg lehetne említeni - Oroszország, Kuba, Kína, stb. - itt csupán néhány lényegesebb példát emeltem ki. Részletesebb listáért lásd: Brzezinski, Zbigniew: From Hope to Audacity. Foreign Affairs. Vol. 89. No. 1.January-February 2010.) Természetesen igen nagy médiafigyelem kísérte Washington új Közel-Kelet-politikáját is, különösen ami az adminisztráció Iránnal kapcsolatos új stratégiáját illeti. Sok mindent láthattunk az új amerikai elnöktől ezen a téren is: a Noruz-üzenetet a perzsa újév alkalmából, a Teheránnal való közvetlen diplomáciai tárgyalások sürgetését (Lásd Obama kampányhonlapjának vonatkozó szövgét) , az iszlám világnak címzett kairói beszédet, amelyben Obama megfogalmazta az Izraellel és az arab világgal szembeni egyenlő mértékű elköteleződést a közel-keleti békefolyamat kapcsán. A Fehér Ház ezen kívül igyekezett igen óvatosan fogalmazni a nyáron megtartott iráni elnökválasztások kapcsán, erőfeszítéseket tett Izrael visszafogására annak érdekében, hogy Tel-Aviv nehogy légicsapást indítson az iráni nukleáris létesítmények ellen. A Bush-adminisztrációhoz képest egy megértőbbnek és empatikusabbnak mutatkozó amerikai külpolitikát és Irán-politikát láthattunk. Mintha tényleg valamiféle változás következett volna be - retorikában legalábbis mindenképpen, és ez Irán kapcsán különösen érezhető volt. A következőkben azonban igyekszem felvázolni azt a jövőre vonatkozó forgatókönyvet, amely cáfolja, hogy valóban hosszú távú és gyökeres változás következett volna be Iránnal kapcsolatosan Washingtonban. E gondolatmenet hipotézise szerint a kontinuitás lehetősége ugyanúgy ott rejlik az Obama által támogatott nyitás politikájában is, sőt mostanára már igen egyértelmű jelei vannak a folyamatosságnak. A téma aktualitásából fakadóan csupán a relevánsabb nemzetközi sajtó híreire és cikkeire támaszkodhattam e munka megírása során.

Szükséges kiemelni, hogy ez egy lehetséges forgatókönyv, amelyet az egyik, a washingtoni Irán-politikában meghatározó szakember nézetei alapján kívánok modellezni. Érvelésem elsőre talán redukcionizmusnak tűnik - egyetlen ember nézetei alapján következtetni az amerikai Irán-politika jövőbeli minőségére talán módszertani szempontból is támadhatónak tűnik. Valójában azonban többről van itt szó, mint „egy döntéshozóról a sok közül" - a tanulmány során sokat emlegetett Dennis B. Ross tapasztalt diplomata, aki immáron a Fehér Házban dolgozik, és komoly befolyással lehet a politikai döntéshozatalra. Ez persze nem zárja ki azt, hogy a hagyományosan több súlyponttal rendelkező washingtoni külpolitikai döntéshozatalban (Fehér Ház, külügyminisztérium, Pentagon és sok egyéb szerv) az egyéb intézmények álláspontja ne csatornázódna be az Egyesült Államok Iránnal kapcsolatos döntéseibe - éppen ellenkezőleg. E dolgozat azonban egy ilyen döntéshozatali súlypontot emel ki, és ennek tükrében kíván következtetni a jövőbeli washingtoni stratégiára. Ezt pedig azt igazolhatja, hogy Dennis Ross Obama elnökhöz közeli pozíciójának súlya túlmutat a többi döntéshozatali centrum jelentőségén. Távol álljon e dolgozattól a spekulatív vagy az összeesküvés-elméletekre jellemző hatásvadász logika - a szerző kizárólag az általa hitelesnek (és a nemzetközileg is ismert és relevánsnak) tartott forrásokból dolgozott a munka elkészítése során, és az ezen forrásokban rögzített információk alapján kívánt következtetni a jövőre. A külpolitika-elemzés de facto a jelen információi alapján történő jövőre vonatkoztatott extrapolációt jelenti - vagyis a jövőre vonatkozó lehetséges forgatókönyvekben gondolkodik a jelenben rendelkezésre álló információk alapján. E dolgozat is e logikát követi.

A diplomáciai erőfeszítések a konfrontáció igazolásaként

Az Egyesült Államok elnöke által kezdeményezett nyitás eddig nem érte el eredeti célját. Irán nem volt hajlandó felhagyni urándúsító tevékenységével és a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség égisze alatt folyó multilaterális tárgyalások eredményeként felkínált ajánlatot sem fogadta el Teherán. Persze nem vitatható el, hogy a retorikai hangnem változása és az új, empatikusabb hozzáállás már önmagában is komoly politikai tőkét jelenthet a Közel-Kelet viszonylatában az Egyesült Államok számára, és talán sikerülhet is valamennyit visszanyerni a Bush-éra következtében elvesztett presztízsből. Ettől még azonban az iráni nukleáris program folytatódik és nem tudhatjuk, hogy békés-e vagy sem - biztosat kívülállóként nem tudunk mondani.A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (IAEA) főtitkára, Jukija Amano a nemzetközi szervezet kormányzótanácsának beadott első jelentésében a következőket írta: „Az Ügynökség rendelkezésére álló információk aggodalomra adnak okot korábbi, vagy jelenleg elhallgatott, rakétára szerelhető nukleáris töltet fejlesztéséhez kapcsolódó iráni tevékenység lehetséges létezését illetően.” (ford: B.I.) (Az eredeti, angol nyelvű idézetet lásd: Morgan, Simon: IAEA 'concerned' Iran working on nuclear weapon. February 18, 2010. AFP-Iran) Obama elnök ugyanis a 2009. december 31-i időpontot szabta Teherán számára a jelenlegi holtpontról történő elmozdulás határidejéül. Mint tudjuk december 31-ig nem történt előrelépés az ügyben. Az Egyesült Államok nyitási politikája kudarcot vallott. Vajon van-e kész forgatókönyv arra nézve, hogy mi történik akkor, ha Irán továbbra sem tesz engedményeket programja kapcsán?

Obama azt hangsúlyozta, hogy ezek után keményebb gazdasági szankciókhoz fog folyamodni az Egyesült Államok (lásd az előző linket). Ezekhez azonban szükséges Oroszország és Kína támogatása. Az ő együttműködésük viszont kérdéses, bár az utóbbi időben úgy tűnik, hogy Oroszország kooperatívabb lenne ez ügyben. További kérdés, hogy ez mennyire lesz tartós, például akkor is realizálódik-e majd, amikor a BT-ben keményebb szankciókat kellene megszavazni. Frissebb hír, hogy Kína és Oroszország csupán szimbolikus szankciókat szavaznának meg a BT keretein belül. (Lásd: China, Russia could back symbolic Iran sanctions. February 25, 2010. Reuters-Iran Focus) A gazdasági szankciós eszköz ráadásul nem új kezdeményezés - eddig több BT-határozat is született a szankciók kapcsán, és ezek nem bírnak közvetlen politikai előnyökre is lefordítható eredményekkel az Egyesült Államok számára, hiszen Irán nem hagyott fel urándúsító tevékenységével. A keményebb szankciók mellett a feltartóztatáshoz való visszatérés és az egyéb konfrontatívabb lépések jelenthetnek alternatívát. A kérdés az, hogy van-e olyan kulcspozícióban lévő tanácsadója Obamának, aki hajlandó keményebb álláspontot megfogalmazni Iránnal szemben? A jelek szerint igen.

2009-ben egy igen érdekes vita játszódott le az amerikai kül- és biztonságpolitikai közösségben, illetve a médiában: február 23-án az amerikai külügyminisztérium sajtóközleménye szerint egy bizonyos Dennis B. Ross nevű karrierdiplomatát neveztek ki az Öböl- és a délnyugat-ázsiai térség ügyeiért felelős különleges tanácsadói posztra., bár eleinte nem volt egyértelmű, hogy Ross milyen posztot kap új munkahelyén.19 Érdemes megvizsgálni ennek a szakértőnek a szakmai hátterét.(Érdekesség, hogy amikor a hír megjelent, akkor a nemzetközileg ismertebb orgánumok közül egyedül a Haaretz című izraeli lap online változata tudósított az eseményről és így az egyik első napilapként boncolta azt a kérdést, hogy vajon pontosan mi is állhatott Ross áthelyezése mögött - emeli ki a Time.)

Ross gimnáziumi tanulóként önkéntesen jelentkezett a demokrata Robert F. Kennedy kampányába. Négy évvel később már a republikánus George S. McGovern-nek dolgozott. A Carter-adminisztráció alatt a Pentagon elemzője volt, a Reagan Fehér Házban már a Nemzetbiztonsági Tanács Közel-Kelet-szakértőjeként tevékenykedett. A hetvenes-nyolcvanas években együtt dolgozott Paul Wolfowitz-cal a Pentagonban és a külügyminisztériumban. Ezen kívül munkatársa volt Andrew Marshall, a Pentagon neokonnak mondott stratégája. A nyolcvanas években Ross közreműködött az egyik legjelentősebb izraeli lobbi szervezet, az AIPAC (American Israel Public Affairs Committee) által beindított „The Washington Institute for Near East Policy" (WINEP) megszervezésében. 1988-ra idősebb George W. Bush egyik legbefolyásosabb külpolitikai tanácsadója lett, és a választási győzelem után James Baker mellett töltött be hasonló szerepet, illetve a külügyminisztérium politikatervező szekcióját is vezette. Ezek után újra a külügyminisztériumba került Clinton elnök alatt, és végül Clinton közel-keleti küldöttje lett, tevékeny szerepet vállalt az adminisztráció közel-keleti békére irányuló kezdeményezéseiben. Így jutott el Hillary Clinton külügyminisztériumába, miután az Obama-kampány külpolitikai és közel-keleti tanácsadójaként is szolgált (Lásd a Time fentebb belinkelt cikkét) - beszédet is írt Obamának.

Ross kapcsán ismert továbbá az is, hogy igen közeli kapcsolatokat ápol az izraeli védelmi szektorral (Lásd a Haaretz fentebb idézett cikkét), aláírója volt a Project for the New American Century (PNAC) neokonnak tartott think tank (Rostoványi 2004 189.o.) iraki intervenciót támogató nyilatkozatainak (ezekből kettő is volt - a másiodk itt tekinthető meg), 2001-től a WINEP kutatójaként dolgozott, ahol több olyan tanulmánya is megjelent, melyek Irán viszonylatában a határozottabb amerikai fellépést sürgették, és a szerzők a katonai lépésektől sem zárkóztak el. A nemzetközi média ismertebb orgánumai gyakran Izrael-párti diplomataként könyvelik el az amerikai szakértőt (Lásd még: Dreyfuss már idézett cikkét). Több Közel-Kelettel és nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó könyve jelent meg, (Lásd pl: Ross, Dennis B.(2004): The Missing Peace: The Inside Story of the Fight for Middle East Peace. Farrar, Straus & Giroux, New York) az igazán érdekes könyv azonban, amelyet utoljára írt, de már nem egyedül, hanem David Makovskyval együtt, aki a WINEP kutatója (Lásd: Ross, Dennis B.; Makovsky, David (2009): Myths, Illusions, and Peace: Finding a New Direction for America in the Middle East. Vking, New York). A könyvben a következő olvasható:

„A keményebb vonalvezetésű katonai vagy feltartóztató politikát könnyebben el lehet adni a jövőben a nemzetközi és belpolitikai színtéren egyaránt, ha komolyan és hitelesen megpróbáltuk diplomáciai úton rendezni Iránnal fennálló nézeteltéréseinket."(ford.: B.I.)

Ezzel egybe cseng Ross egyik volt kollégájának, Patrick Clawson-nak a párbeszéddel kapcsolatos véleménye, aki a WINEP egyik vezetője jelenleg. Korábban a következőképpen fogalmazott:

„Meg kell mutatnunk a világnak, hogy rengeteget teszünk annak érdekében, hogy párbeszédet alakítsunk ki Iránnal." „Az ajánlataink legfőbb célpontja nem Irán, hanem az amerikai és a világközvélemény." (ford.: B.I.)32

Vagyis a diplomáciai próbálkozás mintha valami „szükséges rossz" lenne, amit azért kell megpróbálni, hogy utána legitimációt nyerve tudjon Washington keményebb eszközökhöz folyamodni. A szakértők tudják, hogy a Bush-adminisztráció katonai erőre való túlzott támaszkodása miatt nem lehetséges konfrontatív politika folytatása. Ez az alternatíva csak akkor nyerne némi teret, ha bizonyítottá válna, hogy a nyitás kudarcot vallott. Ezután nem marad más, mint újabb szankciók bevezetése Irán ellen vagy ismét egy fenyegetőbb retorika alkalmazása. Úgy tűnik, hogy most éppen ennél a fordulópontnál vagyunk, de egyelőre még csak szankciókról van szó. Lehetséges, hogy a diplomáciai próbálkozások egy nagyobb szabású, átfogóbb stratégia részét képezik? Egy olyan „szükséges" állomást, amely legitimitást kölcsönözne az esetleges keményebb, konfrontatívabb lépéseknek?

2008 szeptemberében Dennis Ross Michael Rubinnal együtt (aki szintén neokonzervatív és „héja" nézeteiről ismert) és további neokonnak tartott szakértőkkel együtt írt egy Iránnal kapcsolatos jelentést, melyet a Bipartisan Policy Centre nevű think tank adott ki. A „The Nation" című lap szerint a dokumentum olyan, mint egy „háborús deklaráció". A dokumentum lényege, hogy a nyitás politikája valószínűleg kudarcot fog vallani. Emiatt az Egyesült Államoknak demonstrálni kell katonai erejét az Öbölben, és össze kell vonnia katonai erejét ebben a térségben. Ezután blokád alá lehetne venni az iráni gázolaj importot és olajexportot, s ha szükséges, akkor ezután következhet az, amire ők „kinetikus akcióként" utalnak. (Lásd Dreyfuss, Robert: i.m.The Nation) Köztudott, hogy a kinetika a fizika mechanikával foglalkozó területéhez tartozik, és a mozgásokat a testekre ható erők kapcsán magyarázza.(Lásd: „kinetika” szócik, Bakos Ferenc 1989: Idegen szavak és kifejezések szótára. Akadémiai Kiadó, Budapest 425.o.) Nem igényel különösebb magyarázatot, hogy mit jelentene „különböző testek összeütközése" az Öböl térségében. A gondolatmenet tökéletesen egybecseng a két fenti idézet logikájával. A nyitásról látható, hogy nem működik, ezért tudatosan készülni kell az egyéb alternatívákra - így akár a konfrontáció lehetőségére is.

Robert Dreyfuss idézett cikke azt is hangsúlyozza, hogy Ross többedmagával megalapítója a „United Against Nuclear Iran" nevű nem kormányzati szervezetnek, amelynek tevékenységében Fuad Adzsami, a szintén neokonnak tartott Közel-Kelet-szakértő is részt vesz a mellett a David Makovsky mellett, akivel Ross közösen könyvet írt a közel-keleti problémákról 2009-ben - írja cikkében Robert Dreyfuss. (Több másik, a neokon gondolkodók közé sorolt szakértő mellett Michael Gerson is részt vesz a szervezet tevékenységében. Ő volt az ifjabbik Bush elnök beszédíróstábjának vezetője és neki tulajdonítják a „gonosz tengelye” - axis of evil - kifejezést Bush elnök 2002-es évértékelő beszédében.)

Látható, hogy Dennis Ross egy roppant tapasztalt karrierdiplomata, aki mindig ügyesen meg tudta őrizni pozícióját, mindegy, hogy melyik párt adta a Fehér Ház vezetőjét. Rengeteg tereptapasztalattal rendelkezik, közvetített már éles helyzetekben is, bár közvetítési kísérletei többnyire nem jártak sikerrel. (Lásd Dreyfuss, Robert: i.m. The Nation) A The Nation című lap többször idézett cikke szerint maga Ross nem neokon, mégis látható, hogy közel áll a neokon holdudvarhoz, és hivatali idejének megkezdése előtt néhány hónappal is a nevét adta olyan megnyilatkozásokhoz, melyek nem hogy nem zárják ki a katonai konfrontáció lehetőségét - ellentétben Obama-elnök retorikájával -, hanem az egyik legvalószínűbb forgatókönyvként kezelik. Végig nézve Dennis Ross társadalmi kapcsolatrendszerét nem az a benyomásunk, hogy olyan közegben szocializálódott, illetve mozog, amely változtatni akarna a Bush adminisztráció keményebb politikáján.

2009 nyarán újabb fejlemények tanúi lehettek az érdeklődők. Június 12-én megtartották az iráni elnökválasztásokat és zavargások törtek ki. Obama elnök kivárt, és óvatos nyilatkozatokkal próbált a kényes helyzetben manőverezni. A választások napján elhangzott nyilatkozata szerint az iráni választások esélyt adnak a változásra. Ekkor az iráni bonyodalmakat még csak nagy horderejű vitaként (robust debate) értékelte a washingtoni vezető. 40 Június 15-én pedig napvilágot látott egy hír, mely szerint Dennis Rosst a Fehér Ház nyugati szárnyába helyezik át a külügyminisztériumból, és új pozíciót kap a Nemzetbiztonsági Tanács „középső régióért" felelős tisztségviselőjeként. Hatásköre felöleli a Közel-Keletet, az Öböl térségét, Afganisztánt, Pakisztánt és Dél-Ázsiát. Egyben az elnök különleges tanácsadója lesz ezen régiók ügyeiben, de közvetlenül a Nemzetbiztonsági Tanács vezetőinek fog jelenteni a Fehér Ház szóvivője szerint. Június 20-án a Fehér Ház már egy keményebb hangvételű nyilatkozatot adott ki az iráni események kapcsán - persze egyáltalán nem bizonyos, hogy ehhez már Rossnak is köze volt.(Azt is tudjuk, hogy az Európai Unió elnökségének iráni helyzet kapcsán történő tájékoztatását már Ross végzi június 25-én. Presidency briefing by Ambassador Dennis Ross. June 25, 2009. Embassy of the Czech Republic in Washington, D.C.)

Sok spekuláció látott napvilágot azzal kapcsolatban, hogy mi is az oka Ross áthelyezésének. Az egyik felmerült magyarázat szerint az adminisztráció azért mozdította el külügyminisztériumi pozíciójából, mert Irán nem fogadta volna el személyét és Izrael-párti álláspontját. A másik lehetőség szerint Ross elégedetlen volt pozíciójával a washingtoni külügynél, mert a két másik különleges megbízott, George Mitchell és Richard Holbrooke árnyékában nem tudott kibontakozni. A Fehér Házban azonban közelebb lehet az elnökhöz, így politikai befolyása is nyilván nagyobb. Újabb lehetséges magyarázat, hogy a fentebb idézett, 2009-ben megjelent könyvében kifejtett keményebb álláspont miatt távolították el Hillary Clinton minisztériumából. Ezt azonban az adminisztráció névtelenül nyilatkozó tagja cáfolta. (Ennek kapcsán lásd még a TIME fentebb idézett forrását) Egy másik forrás pedig azt a kérdést feszegeti, hogy vajon Ross áthelyezése Clinton Iránnal kapcsolatos szerepének csökkenését jelenti-e?45 Ezekre nyilván nem tudhatjuk a válaszokat, de néhány hír segíthet a jobb tájékozódásban.

Korábbi hírek szerint az iráni ügyeket ő tartja kézben, senki nem tud elérni semmit Irán kapcsán nélküle. Anonim belső források szerint ő a legbefolyásosabb szereplő az amerikai Irán-politikában.(Lásd Dreyfuss, Robert: i.m. The Nation) Neokon-közeli, félig-meddig „héja", aki azonban nem zárkózik el az Iránnal való tárgyalásoktól sem. Mégis többször hangsúlyozta holdudvarának részeként, hogy a keményebb, akár katonai fellépés sem elképzelhetetlen. Ennek a konfrontatívabb politikának lehet az előképe az, amit 2010 első hónapjaiban tapasztalhattunk. (Itt elsősorban nem a katonai megoldásra kell gondolni, hanem egyéb, konfliktusosabb lépésekre - feltartózattás, keményebb szankciók, stb.)

Az Egyesült Államok január végén egy sor fegyvereladásról szóló megállapodást kötött az Öböl térségének országaival. Egész pontosan az Egyesült Államok felgyorsította fegyvereladási ügyleteit ezen országoknak, különösen Szaúd-Arábiának. Hírek szerint ezzel az a cél, hogy ezen országok modernizálni tudják katonai védelmi kapacitásaikat arra az esetre, ha Irán megtámadná olajkitermelő és egyéb fontos infrastruktúráikat.48 A párbeszéd lehetőségét emellett még fenntartotta az amerikai adminisztráció, de a fegyvereladások kísértetiesen emlékeztetnek a Bush-adminisztráció feltartóztatási stratégiájára. 2010 januárjában Ross James Jones nemzetbiztonsági tanácsadó kíséretében közel-keleti körutat tett. Jones útjának eredeti oka az iráni kérdés megvitatása volt, és útja Szaúd Arábiát, a Palesztin Hatóságot, illetve Libanont érintette. Január végén pedig egy izraeli forrásokra hivatkozó hír szerint Leon Panetta, a CIA igazgatója Izraelbe utazott, és itt is Irán kérdése volt az egyik fő tárgyalási téma. Februárban Hillary Clinton tett a Közel-Keleten látogatást. Az egyiptomi állomásra a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának elnöke, Mullen admirális is elkísérte, aki az egyiptomi elnökkel, Hoszni Mubarakkal való találkozója után kijelentette, hogy Irán komoly veszélyt jelent a térség biztonságára, és radikális nézeteit terjeszti a régióban. A washingtoni diplomácia tehát magasabb fordulatszámra kapcsolt, és a közel-keleti körutakról napvilágot látott hírek szerint e kezdeményezések egyik legfőbb oka Irán. Korábban a Bush adminisztráció is hasonló módszerekkel kívánta feltartóztatni Iránt. Condoleeza Rice 2006-ban – Hillary Clintonhoz hasonlóan – Irán kapcsán tett látogatást a Közel-Keleten. Ebből az látszik, hogy egyértelműen stratégiaváltás következett be az Egyesült Államok Irán-politikájába.Ennek kapcsán érdemes azt is megemlíteni, hogy a feltartóztatás módszere sem működött Irán esetében és szakértők közül többen is kritizálták. (Lásd: Nasr, Vali; Takeyh, Ray: The Costs of Containing Iran. Foreign Affairs. Vol. 88. No. 1. January-February 2008.)

Konklúzió - avagy a konfrontáció újraéledése

Ross új pozíciója számos kérdést vet fel. Lehetséges, hogy Ross áthelyezése jelzés lett volna Iránnak, hogy a választások körüli bonyodalmak után az Izrael-barátnak tartott Ross az elnök közvetlen tanácsadói közé fog tartozni (mintegy jelezve Iránnak: lehet, hogy a jövőben Washington változtat addigi, közeledésre építő politikáján)? Lehet, hogy az izraeli lobbit kívánta Obama megnyugtatni azzal, hogy az egyik közeli tanácsadója lett Ross? Vajon lehetséges-e, hogy Obama és csapata lényegében már korábban megalkották az új Irán-stratégiát? Lehetséges-e, hogy az időközben kulcspozícióhoz jutott Ross nézetei alapján fog eljárni? Lehetséges-e, hogy a nyitás már eredetileg is csak egy szükséges állomás volt az Egyesült Államok Irán-politikájában egy olyan átfogó, hosszabb távú és tudatos Irán-stratégia részeként, amely eleve nem jósolt nagy sikereket a nyitásnak? Ha létezik ilyen terv, akkor megalkotói nyilván azt gondolhatták, hogy a párbeszéd nagy eséllyel kudarcot vall majd, de még minidig ott van a szankciók és az egyéb konfrontatív lépések lehetősége. Vagyis pontosan az a politika, amit a fiatalabb Bush és neokon támogatói képviseltek. A fenti kérdések azonban csak találgatásokra adnak lehetőséget, így ezek a tudományos objektivitással nem férnek össze - konklúziónk tehát a tényekből indul ki.

Munkám során bemutattam, hogy két ellentétes tendenciát tapasztalhattunk az Egyesült Államok Irán-politikájában: egyrészt Obama korábbi, igen erős előrenyomulását a nyitás politikájával. Másik oldalról viszont az iráni ügyekért a Nemzetbiztonsági Tanácson belül egy olyan szakértő felel akinek keményebb álláspontját fentebb már ismertettem. Obamától fizikálisan is karnyújtásnyira van az az „ötletgazda", akinek elképzelései révén gyorsan át lehetne „hangszerelni" a jelenlegi kettős utat követő („two-track") megközelítést. Mára ugyan a szankciók ismét teret nyertek a washingtoni külpolitikában, és a retorika sem kifejezetten a nyitást hangsúlyozza, ezt megelőzően (nagyjából 2009 júniusától 2010 januárjáig) azonban igen erős diszkrepancia alakult ki a nyitás elnöki retorikája és az Obama egyik kulcs tanácsadója által korábban vallott nézetek között. Ez már önmagában is jelezte a stratégiaváltást Washingtonban, amely azonban csak 2010 januárjától vált egyértelművé. Ekkortól ugyanis a párbeszédre törekvés mellett a keményebb ENSZ-szankciók igénye is megjelent. Innen nézve tehát az Obama-adminisztráció Irán-politikája igen nagy hasonlóságot mutat George W. Bush adminisztrációjának vonalvezetésével, jóllehet retorikai értelemben jelentős különbségek mutatkoznak. Ha pedig ez a módszer sem működik, akkor a párbeszéd alternatívája is fokozatosan el fog tűnni, és helyét kevésbé kompromisszumos opciók vehetik át. Elképzelhető, hogy e változás azonban óvatos lesz - hírek szerint az Egyesült Államok egyelőre nem törekszik túl kemény szankciókra, bevezetésüket is elhalasztotta, jóllehet ilyen irányú terveit továbbra is napirenden tartja. Mindeközben pedig igyekszik visszatartani Izraelt attól, hogy légicsapást mérjen Irán nukleáris létesítményeire.

A nagy kérdés persze mindig az, hogy a fentebb bemutatott közel-keleti diplomáciai „offenzíva" mennyire tükrözi a külpolitikai döntéshozatalban résztvevő szervek álláspontjait, mennyire jelentenek konszenzust e szereplők között. Kétségtelen, hogy egyelőre eltolódást tapasztalhatunk a konfrontáció irányába, de az Egyesült Államok külpolitikájának nagy dilemmája mindig is az volt, hogy hol is készül a külpolitika? A Fehér Házban? A külügyminisztériumban és/vagy a Pentagonban? Esetleg több szereplő konszenzusán alapszanak a végső döntések? 2009 őszén például azt a John Limbertet nevezik ki az iráni ügyekért felelős külügyminisztériumi posztra, aki folyékonyan beszél fársziul, szolgált a teheráni nagykövetségen az 1979-es forradalom alatt, és túszként ott is ragadt, amikor iráni egyetemi diákok elfoglalták a teheráni amerikai nagykövetséget. Az ő álláspontja „puhábbnak" tűnik, az iráni rezsim iránti türelmet, megértést hangsúlyozza, és a tárgyalásokat tartja a megfelelő megoldásnak. Ez a Dennis Ross nézeteitől eltérőnek látszó gondolkodás azonban nem biztos, hogy kizárja a konszenzust a döntéshozatalban résztvevők között. Clinton ugyanis alapvetően egyetért a konfrontatívabb kurzussal, minthogy korábban maga is ezzel a politikával kampányolt Irán kapcsán. Ez pedig a konfliktusosabb irányba tolhatja el a washingtoni külpolitikát.

Obama elnök a „változás" jelszavával kampányolt. Színre lépéséhez rengeteg reményt fűztek,61 de Irán kapcsán - több más területhez hasonlóan - nem sikerült változást elérnie. Az eddigi fejtegetések alapján jól látható, hogy az Egyesült Államok Irán-politikáját illetően a diszkontinuitás és a kontinuitás közül az utóbbi trend látszik érvényesülni és erősödni. A változás bizonytalanságára, vagy hiányára több külpolitikai szakértő is felhívta a figyelmet. (Lásd még Brzezinski 2010; Magyarországon pedig Magyarics Tamás hívta fel a figyelmet az elmaradt változásra Obama külpolitikája kapcsán a Duna TV Heti Hírmondó című műsorában 2010. január 3-án. A beszélgetés felvétele online is elérhető: Heti Hírmondó, 2010.01.03.) Így ez a tanulmány csak egy azok sorában, melyek felhívják arra a figyelmet, hogy egy-egy vezető - különösen az Egyesült Államok mindenkori elnöke - örököl bizonyos problémákat, bizonyos adottságokat és nem indulhat tisztalappal a külpolitika minden egyes vezetőváltásnál. (Lásd: Brose, Christian: I.m. Foreign Policy Magazine) Csodák tehát a külpolitikában sincsenek - és emiatt a közeljövőben a konfrontációs kurzus teret nyerhet az Egyesült Államok külpolitikájában.

Nem internetes források

Bakos Ferenc 1989: Idegen szavak és kifejezések szótára. Akadémiai Kiadó, Budapest

Brzezinski, Zbigniew: From Hope to Audacity. Foreign Affairs. Vol. 89. No. 1. January-February 2010.

Nasr, Vali; Takeyh, Ray: The Costs of Containing Iran. Foreign Affairs. Vol. 88. No. 1. January-February 2008.

Rostoványi Zsolt (2004): Az iszlám világ és a Nyugat. Interpretációk összecsapása, avagy a kölcsönös fenyegetettség mítosza és valósága. Corvina Kiadó, Budapest