Az Északi-sark egyike földünk azon területeinek, amelyeket a nemzetközi közösség még nem „osztott fel" teljesen, így egyértelműnek tűnik, hogy konfliktusok alakulhatnak ki az érdekelt kívánó felek között. Az Északi-sarkon érintett államok ezzel szemben elsődlegesen a kooperációra és a tárgyalásos úton történő, nemzetközi jog szerinti rendezésre törekednek, ezt egyértelműen kifejtették nemzetköz fórumokon is, erre egyik példa az ún. Ilulissati Deklaráció. Habár létezik tengerjogra vonatkozó nemzetközi szabályozás (elsősorban az ENSZ Tengerjogi Egyezménye tekinthető mérvadónak), sokszor találkozunk olyan térségekkel, amelyekre a Tengerjogi Egyezményt felülíró, bilaterális megállapodások érvényesek. Elemzésemben elsősorban arra szeretnék kitérni, melyek azok a speciális jogi szabályozás alá eső területek, amelyek Oroszországot közvetlenül érintik.

Keleti- és nyugati speciális területek (Eastern- és Western Special Areas)

Oroszország és az Amerikai Egyesült Államok között létezik egy 1876. évi határmegállapodás, amely rendezi a két ország határvonalát a Bering-szoroson, a Csukcs- és a Bering-tengeren (Alaszka eladása után szükség volt az új határok pontos meghatározására). Amikor azonban mindkét állam aláírta az ENSZ Tengerjogi Egyezményét és életbe lépett a kétszáz tengeri mérföldes kizárólagos gazdasági övezet szabálya, több helyen is átnyúlt a két ország kizárólagos gazdasági övezete az 1876-ban megállapított határokon. Gazdaságilag a Bering- és a Csukcs-tenger is fontos terület - írja Vlad Kaczynski 2007-es munkájában. Csak a Csukcs-tenger alatt mintegy 30 milliárd hordónyi olaj, jelentős mennyiségű gáz, és mindkét ország számára nélkülözhetetlen halászterületek találhatóak.

A Tengerjogi Egyezmény aláírása után egyértelművé vált mindkét fél számára, hogy az eredeti megállapodásokon változtatni kell. A két állam végül 1990-ben tudott megegyezésre jutni, az akkori Szovjetunió és az Egyesült Államok 1990. június 1-én ugyanis aláírtak egy megállapodást a tengeri határaikról. Az egyezmény értelmében ma három északi speciális területről és egy nyugati speciális területről beszélhetünk. A speciális területek az 1876-os határvonalon átnyúló kizárólagos gazdasági övezetek. A keleti speciális területek esetében az orosz fél mondott le minden jogáról az amerikaiak javára, míg a nyugati speciális területnél az amerikaiak tették meg ugyanezt Oroszország számára.

A Szenátus több mint egy évvel az aláírás után, 1991. szept. 16-án ratifikálta a megállapodást, míg Oroszország a mai napig nem hajlandó a megállapodás megerősítésére. A Duma egészen a dokumentum 1997-es visszautasítása óta nem tett ilyen irányú lépéseket.(Elferink, Rothwell 2001: 183.o.) Oroszország szeretné elérni az egyezmény módosítását, elsősorban a halászati kvóták felülvizsgálatát kérve. Egy átírt megállapodás fontos lenne a lehetséges olaj- és gázmezők, valamint a tengeralattjárók szabadabb mozgása szempontjából is.(Kaczynski 2007) A kelet-oroszországi viszonyokra egyébként jellemző, hogy a korrupció miatt a halászati kvótákat nem tartják be és többszörösen „túlhalásszák" az orosz gazdasági övezetet. Egy 2007-es tanulmány szerint a kelet-oroszországi illegális halászat éves forgalma 3 milliárd dollár körül mozog.(Lukin 2007: 6.o.)

Svalbard (Spitzbergák)

A Svalbard szigetcsoport igen különleges helyet foglal el a nemzetközi rendszerben. Egészen 1920. február 9-éig, a Svalbard Egyezmény aláírásáig rendezetlen helyzetű volt, „res nulliusnak" tekintették. Az egyezmény életbe lépése óta Norvégia szuverenitása érvényesül a területen, azonban a nemzetközi szerződés számos kötelezettséget ír elő a szigetcsoporttal kapcsolatban. A legfontosabbnak az a rendelkezés tűnik, amely megszabja, hogy a szigeteken a 39 aláíró állam (köztük Magyarország) állampolgárai letelepedhetnek, és erőforrásaihoz diszkriminációmentesen hozzáférhetnek. Habár norvég törvények és végrehajtás működik a területen, nemzetiségtől függetlenül mindenkinek joga van vállalkozásba kezdeni, legyen szó halászatról, vadászatról, tengeri, ipari vagy bányászati tevékenységről, esetleg kereskedelemről. Minden beszedett adó a spitzbergáki kormányzatot illeti, Norvégia csak az adminisztrációs költségek fedezésére szedhet be adókat. A 9. cikk szerint Oslo köteles gondoskodni arról, hogy a szigetcsoport demilitarizált övezet legyen, ezt a Norvég Királyság be is tartja, mindössze a parti őrség hajói jelentik a minimális fegyveres erőt. A helyi gazdaság szempontjából a vas, réz, cink és a jelentős mennyiségű szén és a halászat fontos. A svalbardi lakosság mindössze 2100 főből áll, 55%-uk norvég, 44%-uk ukrán és orosz, nagy részük a bányászcégek településein él.

Norvégia és Oroszország között nincsenek egyértelműen meghatározott tengeri határok és az orosz halászat kérdése sem rendezett, amelyek állandó viták tárgyát képezik. Oslo emellett egyoldalúan bejelentette igényét a Svalbard körüli 200 tengeri mérföldes (1 tengeri mérföld = 1,852 km) kizárólagos gazdasági övezet létrehozására, amelyet Moszkva nem hajlandó elismerni.(Guo, 236.o.)

Norvég-orosz határviták a Barents-tengeren és a „szürke zóna" (Grey Zone)

Oslo és Moszkva mind a mai napig nem tudott megegyezni a Barents-tengeri határairól, azonban a két fél a kisebb konfliktusok ellenére próbál tárgyalásos úton megoldást találni a kérdésre. Az első megállapodás 1957-ben született, amikor a két ország szárazföldi határainak közvetlen közelében található Varangerfjordot, Norvégia leginkább keletre eső Barents-tengeri kijáratát, ill. öblét osztották fel egymás között.

Az két állam alapvető véleménykülönbsége a felosztásnál abban nyilvánul meg, hogy míg Norvégia a Barents-tengeri határokat az ún. középvonallal - az egyenlő távolság elve alapján jelölné ki, addig Oroszország a szektor alapú felosztás elvét részesíti előnyben (a kontinentális talapzatot a partvonalak arányában kellene felosztani), a határt egy északi-sark felé tartó vonal jelezné, amely a Spitzbergák melletti speciális területet elkerülné. A nézeteltérésből fakadóan 155 ezer km2 vitatott hovatartozású területről beszélhetünk, amelynek egy részét „szürke zóna" néven ismeri a világ. A Barents-tenger gazdag halászterületei miatt azonban nem egyértelmű szabályozásra volt szükség, ezért a két fél 1978-ban aláírta az ún. Szürke Zóna Egyezményt (Grey Zone Agreement). (Stabrun 2009: 9.o) Az egyezmény 30 éves időtartamra vonatkozik, ezért 2010. júl. 1-én le fog járni, így a közeljövőben valószínűleg növekedni fog a diplomáciai aktivitás a két ország viszonylatában.

A Lomonoszov-hátság

Oroszország számára kiemelt fontosságú a Lomonoszov- és a Mengyelejev-hátság. 2001-ben Moszkva az ENSZ-hez fordult és a Tengerjogi Egyezményre hivatkozva bejelentette igényét a gazdasági övezetének kibővítésére, ezt az igényt azonban nem fogadták és nem is utasították el, Oroszországot ugyanakkor további bizonyítékok bemutatására kérték. Az érvelés alapja, hogy a Jeges-tenger mélyén fekvő hátságok az eurázsiai, tehát az orosz kontinentális talapzathoz tartoznak. Moszkva maximum a partvonaltól 350 tengeri mérföldnyire vagy a 2500 méteres izobát ( folyó- és állóvizek egyenlő mélységű pontjait összekötő) vonaltól 100 tengeri mérföldnyire terjesztheti ki fennhatóságát, ha igazolni tudja, hogy a terület a kontinentális talapzatához tartozik.

A térség fontosságát jelzi, hogy idén márciusban a RIA Novosti hírügynökség honlapján található tudósításokban Putyin és Medvegyev is beszélt már az arktiszi területek jelentőségéről; a miniszterelnök kijelentette, hogy országa idén 50 millió dollárnak megfelelő rubelt szán a bizonyítékok felkutatására, az elnök pedig sajnálatát fejezte ki, hogy államát akadályozzák az arktiszi szénhidrogén-mezők feltárásában, amelyet jogi szempontból elfogadhatatlannak talál.

Nem szabad azonban azt hinnünk, hogy a többi Jeges-tenger menti állam nem próbálja hasonlóképpen bizonyítani további területek saját gazdasági zónájukhoz csatolását. Az Amerikai Egyesült Államok és Kanada 2003 óta együttműködve szintén a kontinentális talapzatot vizsgálja két hajójával - az amerikai Healy jégtörő és a kanadai Louis S. St-Laurent parti őrségi hajó 2009-ben is augusztus elejétől egy hónapon át végeztek kutatómunkát.

A status quo vége?