Gyakorolhatnak-e államok önvédelmi jogot terrorszervezet támadása esetén? Ennek kérdése először 2001. szeptember 11. után került figyelem a középpontjába, azonban azóta sem született rá kielégítő válasz a nemzetközi jog területén. Az Egyesült Államok 9/11-et követő afganisztáni, majd Izrael 2006-os libanoni, 2008-as gázai offenzívája terrorszervezetek által elkövetett támadásra való reakcióként indult meg.
A kérdés létjogosultságát az ENSZ Alapokmányának helyenként homályos megszövegezése veti fel. Mint minden multilaterális nemzetközi szerződésnél, itt is elmondható, hogy a szerződéskötő államok eltérő érdekei alapján, a szöveg kompromisszum eredménye, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a normák absztrakciós szintje olyan magas, hogy sok esetben rendkívül megnehezíti azok helyes értelmezését. Az 1945-ben elfogadott Alapokmány a II. világháború borzalmainak tapasztalatától vezérelve a 2. cikk 4. bekezdésben általánosan kizárja az erőszak alkalmazásának lehetőségét a Szervezet tagjainak nemzetközi érintkezései során. Az általános erőszaktilalom természetesen a fegyveres erőszak alkalmazásának tilalmára is vonatkozik. Az Alapokmány azonban két indokkal lehetővé teszi a tilalom feloldását: az egyik az ENSZ BT felhatalmazása, a másik - jelen cikk szempontjából fontosabb - egy megtámadott állam önvédelmi joga gyakorlásának lehetősége. A ius ad bellum, a háború indításának joga tehát ezen okok valamelyikének a megléte esetén áll fenn. Az 51. cikk kimondja, hogy a Szervezet valamelyik tagja ellen elkövetett fegyveres támadás esetében az államnak megnyílik a joga az önvédelem gyakorlására. A „fegyveres támadás esetében" megfogalmazás azonban több problémát is felvet. Nem határozza meg, hogy konkrétan kinek a fegyveres támadásáról van szó. Az általános alany használata teszi lehetővé annak a gondolatát, hogy nem csak államok, hanem esetlegesen nem állami szereplők támadása esetén is lehetne önvédelmet gyakorolni és, ezt a logikát folytatva, terrorszervezet ellen katonai akciót indítani.
Mielőtt belemennék a jogi fejtegetésbe, érdemes elgondolkozni elvi síkon ennek körülményeiről. Nemzeti terrorszervezet esetén, mivel a terrorcselekményt az állam ellen saját állampolgárai követik el, így ott a rendvédelmi szervek lépnek fel a büntető törvénykönyv és a büntetőeljárási törvény vonatkozó rendelkezései alapján. A kérdés inkább nemzetközi terrorszervezet idegen állam ellen elkövetett merényletét követően válik érdekessé. Önvédelmi jogát gyakorolva a megtámadott állam megindítja csapatait. A probléma már csak az, hogy a terrorszervezet nem rendelkezik állammal, melynek területén a fegyveres konfliktust meg lehetne vívni, másrészt nem rendelkezik lakosokkal, melyek védelme érdekében a hadiszabályokat be kellene tartania. A megtámadott állam tehát egyrészt beleszaladna egy olyan háborúba, ahol a másik fél korlátlan eszközökkel, megalkuvás nélkül harcolhat, másrészt a konfliktus szükségszerűen egy másik állam területét is érintené, melynek nem feltétlenül volt köze a merénylethez.
Egy háború - pontosabban fogalmazva nemzetközi fegyveres konfliktus - a nemzetközi jogi gyakorlat jelen állása szerint kizárólag államok között állhat fenn. Kardos Gábor szerint egy nem állami szervezet fegyveres akciója, bármely súlyos is, nem vezet háborúhoz. Tehát összességében elmondható, hogy a terrorszervezet támadása nem viseli azon kötelező jegyeket, amik indokolttá teszik egy katonai offenzíva megindítását. (Kardos 2006: 88.o.) Az Egyesült Államok 2001-ben a terrorcselekmény után megindított támadása e logika szerint tehát jogellenes lenne. A nemzetközi jog azonban biztosít egy olyan körülményt, aminek a fennállása esetén a háború megkezdése mégis jogszerű.
Az államfelelősség fogalmának lényege, hogy ha egy állam egy másik állam ellen a nemzetközi joggal ellentétes cselekedetet követ el, akkor e két állam között felelősségi viszony jön létre. Az állam természetesen nem tud önállóan ilyen cselekményt kivitelezni, hanem azt különböző tisztviselői útján követi el. Így azt kell vizsgálni, hogy az adott személy cselekménye az államának betudható-e. A betudhatóság olyan jogi fikció, amely kapcsolatot teremt az állami tisztviselők tevékenysége és az állam között. Betudhatóságnál tehát azt kell vizsgálni, hogy az állam milyen módon működött közre a cselekmény megvalósulásában, a tisztviselő az ő utasítása, irányítása, ellenőrzése alapján járt-e el, vagy az államnak egyéb módon volt-e komoly szerepe a cselekmény megvalósulásában. (Shaw 2008: 635.o.)
A betudhatóság kérdése azonban nem csak az állami tisztviselők, hanem a terrorszervezetek tevékenysége esetében is felmerülhet. Ezt támasztja alá egyrészt az ENSZ 1974-es 3314. számú KGY határozata, valamint Kardos Gábor érvelése is. Az ENSZ, tisztában lévén az Alapokmány fogalmi zavarai által okozott nehézségekkel, megpróbálta az agresszió fogalmát definiálni és megnyilvánulási formáit taxatíve meghatározni . (Agresszió az ENSZ Alapokmány 39. cikke szerint a nemzetközi béke veszélyeztetése, megszegése vagy bárminő támadó tevékenység. Egyes kutatók elválasztják egymástól a fegyveres támadás és az agresszió fogalmát, azonban mindkettő fennállása esetén a megtámadott állam önvédelmet gyakorolhat.) A Közgyűlés határozata szerint többek között egy állam agressziót követ el egy másik állam ellen, ha a támadást kivitelező terrorszervezetet támogatja, vagy egyéb módon komoly része van a cselekmény véghezvitelében. (Hozzá kell tennünk, hogy a Közgyűlés határozatai nem számítanak kötelező jogforrásnak, de amennyiben az államok saját gyakorlatukba beépítve fokozatosan elfogadják azokat, akkor a szokásjog fejlődésével érvényük kötelező érvényt nyerhet.) Kardos Gábor szerint a terrorista szervezet számára erőforrások biztosítása, területén kiképző bázisuk megtűrése, vagy tagjainak menedék nyújtása megalapozhatja az állam felelősségét. (Kardos 2006: 89.o.) Ez egyrészről önvédelmi jog gyakorlását lehetővé tévő jogi tény, másrészt az államok számára egy kötelező magatartási előírás, mely szerint kötelesek fellépni a területükön bázissal rendelkező, más állam ellen terrorcselekményt elkövető terrorszervezetek ellen. Ennek elmaradása megalapozza felelősségüket és megnyitja a megtámadott állam önvédelmi jogát. A nemzetközi fegyveres konfliktus ezen államok között fog fennállni, megfelelve a ius ad bellum és a háború kritériumrendszerének. Jogi relevanciával tehát egy állam cselekményben bírt betudhatósága számít, ennek körülményeit kell elemezni az önvédelmi jog gyakorlása jogszerűségének vizsgálatakor.
A bevezetésben említett három konfliktus során a megtámadott államok a másik állam betudhatóságát kívánták bizonyítani, ami terrorcselekmények támogatásában nyilvánult meg.
2001-ben Afganisztánban már a merényletet megelőzően az egész világ számára láthatóan eggyé vált tulajdonképpen az állam, a tálib kormány és al-Kaida terrorcsoport. Az állam betudhatósága esetén vizsgálni kell, hogy a központi kormányzat milyen mértékben bír hatalommal az államterület felett. Ebben az esetben elmondható, hogy a tálib kormány relatíve teljes kontrollt gyakorolt az ország felett. A kormányzatnak a terrorcsoporttal pedig olyan mértékű volt az összefonódottsága, hogy a kiképző bázisok és menedékhelyek nyújtása mellett a cselekmény kivitelében valamiféle irányítási jogosultsággal is bírt. (Lattmann; Nagy 2006) Az eset látszólag tökéletes iskolapéldája és gyakorlati megnyilvánulása a fentebb levezetett gondolatmenetnek, azonban az Egyesült Államok, mielőtt megindította volna katonai offenzíváját Afganisztán ellen, kivárta az ENSZ BT reakcióját az eseményekkel kapcsolatban. Az ENSZ BT szeptember 12-én egyhangú döntéssel határozatban elítélte a New York-i és washingtoni merényleteket, az eseményeket a nemzetközi béke és biztonság elleni fenyegetésnek értelmezte. Hangoztatta az államok önvédelmi jogát, valamint kimondta, hogy az elkövetőket támogató országokat, szervezeteket felelősségre kell vonni. (Kónya 2003 20.o.) Bár a megszövegezés konkrét felhatalmazást nem adott az Egyesült Államoknak Afganisztán ellen, azonban a támadás jogossága a későbbiekben nem volt különösképpen vita tárgya.
2001. szeptember 11. kapcsán felmerült Afganisztán mellett Németország felelősségre vonásának kérdése is. A terroristák egy csoportja bizonyíthatóan a területén élt, ott készült borzalmas tetteire, valamint a merényletekhez felhasznált utasszállító repülőgépekre is a német repülőtéren szállt fel. A vádak szerint ha Németország megtette volna a tőle elvárható biztonsági óvintézkedéseket, akkor a katasztrófa is elkerülhető lett volna. (Lattmann; Nagy 2006) Bár a felellősége nem hasonlítható össze Afganisztánéval és a nemzetközi jogi irodalom is elveti vétkességének hangoztatását, a jövőben megfelelő eszköz lehetne a terrorizmus elleni küzdelemben az eset újravizsgálása. A terroristák a kisebb biztonsági lehetőségekkel bíró országokat többek között átutazó vagy egyenesen bázisországoknak tekintik. Bármennyire is erős egy állam biztonsági rendszere, egy a World Trade Center ellenihez hasonló támadás esetén vétlen marad. (A polgári repülőgépek ilyen helyzetben történő likvidálása jogos/ nem jogos voltának kérdésével e cikkben nem kívánok foglalkozni.) Ebből következően tehát meg kell határozni egy minimum kritériumrendszert, amit az államoknak a biztonsági rendszerük kiépítésekor teljesíteniük kell. Amennyiben egy ország nem felel meg az előírásoknak és egy terrorista szervezet ezt kihasználva támadást indít egy másik állam ellen, akkor ezen állam igenis felelősségre vonható lenne. Ennek megvalósítása azonban a jelenlegi nemzetközi gyakorlatban egyelőre még elképzelhetetlen.
Izrael Libanon elleni támadása során a helyzetet nehezítette, hogy bár a Hezbollah politikai szárnya a kormánykoalíció tagja volt, azonban a kormányzat nem tudott az állam egész területén ellenőrzést gyakorolni. Itt tehát a kérdés az, hogy Libanon felelőssé tehető-e azért, hogy ugyan nem támogatja a Hezbollah Izrael elleni rakétatámadásait, azonban azt nem tudja megakadályozni. Jelen esetben a nemzetközi közösség Libanont nem vádolta támadással. (Lattmann; Nagy 2006)
Izraelnek a gázai övezet ellen 2006 végén megindított támadása a Hamasz elleni célzott csapások kivitelezésére irányult. Itt az állami betudhatóságot az teszi kérdésessé, hogy a Palesztin Nemzeti Hatóság által ellenőrzött gázai övezet (Palesztina) mennyire tekinthető államnak. Bár Palesztina sem jogilag, sem ténylegesen nem felel meg teljesen az államiság kritériumrendszerének, mivel más állam szuverenitása alá nem tartozik, így a terrorizmus elleni küzdelemben megfogalmazott kötelezettségek vele szemben is fennállnak. A vita tehát azt övezte, hogy Izrael továbbra is megszállás alatt tartotta-e abban az időpontban a területet, mert ha nem, akkor az eseményekért Palesztina önálló szuverénként felellőségre vonható. (Kajtár 2009) Az utóbbi két eset is mutatja, hogy nem lehet egy általános standard szabályzatot kialakítani az önvédelem gyakorlására és az állam betudhatóságára egy terrorszervezet merényleteinél, hanem minden esetet az összes körülmény figyelembevételével kell vizsgálni.
Jelen cikk arra tett kísérletet, hogy a terrorizmus elleni küzdelem kapcsán felmerülő nemzetközi jogi fogalmakat tisztázza. Tapasztalatom az, hogy több elemzés figyelmen kívül hagyja a különböző fogalmak és definíciók eredeti jelentését és ebből következően hibás következtetéseket von le. A terrorizmus elleni küzdelmet jogilag háborúnak, vagy „újfajta háborús konfliktusnak" titulálni alapvetően egy téves megállapítás és egyúttal félrevezető, mivel a terrorszervezet által elkövetett agresszió bármely intenzív is, nem felel meg a háború kritériumrendszerének. Egy terrorszervezet támadása esetén tehát nem szabad azonnal harci jelszavakat skandálni. Mérlegelni kell, hogy a cselekmény egy államnak betudható-e. Amennyiben nem, akkor a büntetőeljárás és a nemzetközi bűnügyi jogsegély keretében lehet eljárni, ellenkező esetben a megtámadott állam gyakorolhatja önvédelmi jogát.
Hivatkozások:
Kajtár Gábor nemzetközi jogász Magyar Narancsban megjelent cikke. 21. évf 4. sz. http://www.magyarnarancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=18222 Látogatva: 2009-12-16
Kardos Gábor (2006): Vannak-e jogai a terroristáknak?; in Tálas Péter (2006): Válaszok a terrorizmusra II. A politikai marketing csapdájában. Mágustudió, Budapest
Kónya Csaba: Terrorizmus- biztonság a globalizáció tükrében. E-tudomány 2003/4. http://www.e-tudomany.hu/etudomany/web/uploaded_files/20030404.pdf Látogatva: 2009
Lattmann Tamás - Nagy Boldizsár: Támadható-e Bejrút vagy Tel-Aviv? Arányosság a libanoni konfliktusban Élet és Irodalom, 2006. augusztus 18., 33. szám
Shaw, Malcolm N (2008): Nemzetközi Jog, Complex Kiadó. Budapest.
