A decemberi koppenhágai klímakonferencia vagy hivatalos nevén az ENSZ Éghajlat-változási keretegyezménye részes feleinek 15. konferenciája (COP15), illetve a Kiotói Jegyzőkönyv részes feleinek 5. konferenciája (MOP5) legfőbb feladata az lesz, hogy a célokat 2012-ig kitűző Jegyzőkönyv számára olyan utódot, újabb keretegyezményt találjon, mely ezúttal a fejlődő országok részéről is nagyobb szerepvállalást követelve Kiotónál sikeresebben veszi fel a harcot a klímaváltozással, illetve annak hatásaival - írja a konferencia hivatalos honlapja.

A Jegyzőkönyv értelmében a legfejlettebb iparosodott országok a „közös de eltérő mértékű felelősség" elvének megfelelően vállalták, hogy üvegházhatású gázkibocsátásaikat (ÜHG) 2012-ig 5,2%-kal csökkentik. A könnyebb és költséghatékonyabb kivitelezéshez a Jegyzőkönyv bevezette az úgynevezett rugalmassági mechanizmusok rendszerét (lásd melléklet). A legfőbb probléma a Jegyzőkönyvvel a kitűzött célérték mértéke, mely minimális mértékben befolyásolja csak a légköri szén-dioxid koncentráció mértékét (2010-re mindösszesen 2 milliomod résszel csökkentené), az Egyesült Államok kihátrálásával pedig a globális kibocsátás mindössze harmadát kezeli. Az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testületének (IPCC) 2007-es negyedik értékelő jelentése (AR4) szerint ahhoz, hogy a klímaváltozás ne okozzon visszafordíthatatlan mértékű károkat, a globális felmelegedés mértékét az iparosodás előtti korszakhoz képest +2 ºC-ban kell maximalizálni. Ehhez pedig az Európai Bizottság álláspontja szerint a globális szén-dioxid kibocsátásnak 2020 előtt tetőznie kell, 2050-re pedig az 1990-es kibocsátási szintek 50%-os csökkentése szükséges.

A „közös de eltérő mértékű felelősség" elvének megfelelően, mivel a klímaváltozásért történelmi fejlődésükből kifolyólag a felelősség elsősorban a fejlett országokat terheli, a fejlődő országok, így köztük a legnagyobb ÜHG-kibocsátó Kína elzárkózik mindenféle hivatalos és jogi erővel bíró kötelezettségvállalástól, ami szédületes ütemben fejlődő és bővülő gazdaságát visszafogná. Ugyanakkor, mint az előrejelzések mutatják, a fejlődő országok kibocsátása akár már 20 éven belül is meg fogja haladni a fejlett országokét (lásd 1. és 2. táblázat): vagyis az elmúlt 150 évért hiába terheli nagyobb felelősség a fejlett világot, a fejlődő országok aktív részvétele nélkül a klímaváltozást nem lehet megfékezni, ezt az új keretegyezménynek mindenképpen figyelembe kell vennie.

A részes felek 2007. évi (COP13/MOP3) bali konferenciája azt a célt tűzte ki célul, hogy nemzeti akciótervek elfogadásával, kötelezettségvállalásokkal, technológiatranszfer-megállapodásokkal 2 év alatt olyan feltételrendszer teljesüljön, mely a 2009-es koppenhágai konferencia és egy új keretegyezmény alapjául szolgálhat.

2. Egymásnak feszülő álláspontok

2.1. Az Egyesült Államok

Ugyan a Kiotói Jegyzőkönyvet az USA 1997-ben aláírta, a Bush-kormányzat alatt a törvényhozás nem ratifikálta. A Bush-adminisztráció hosszú ideig szélmalomharcot vívott az amerikai klímakutatók többségével, szándékosan minimalizálva a klímaváltozás tényét és jelentőségét. A szövetségi álláspont ugyanakkor nem akadályozott meg bizonyos államokat így elsősorban Kaliforniát abban, hogy önálló lépéseket tegyenek, beleértve saját akciótervek készítését, gépkocsik számára felállított szén-dioxid kibocsátási követelményeket.

Az Obama-adminisztráció ilyen értelemben áttörést jelenthet: a klímaváltozási törvényhozási csomagot (Amercian Clean Energy and Security Act), mely az Európai Unióéhoz hasonló cap-and-trade típusú szövetségi kibocsátási rendszert vezetne be az Államokban, növelné a megújuló energiaforrások arányát az áramtermelésben, s az iparban, közlekedésben is energiahatékonysági előírásokat vezetne be, óriási lökést adhatna a koppenhágai csúcsnak. Jonathan Pershing amerikai főtárgyaló a legutóbbi bangkoki ENSZ-klímatárgyalásokon ugyanakkor nyilvánvalóvá tette, kevés esélyt lát arra, hogy a Szenátus Koppenhága előtt elfogadná a törvénycsomagot.

Ez pedig azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a fejlődő országok is kisebb mértékű kötelezettségvállalásra lesznek hajlandóak. Márpedig az amerikai kibocsátás-csökkentésnek a gazdaság versenyképességének fenntartása érdekében alapvető feltétele az, hogy a fejlődő világ, így Kína és India is jelentős lépésre szánja el magát. Ehhez pedig az amerikai delegáció szerint az szükséges, hogy a 20 éves és elavult Kiotói Egyezményt olyan teljesen új alapokra helyezzük, melyből mindenki egyformán veszi ki a részét.

2.2. Kína és a fejlődő országok

Kína mára abszolút értékeket véve a világ legnagyobb károsanyag-kibocsátójává vált (egy főre vetítve még mindig az Egyesült Államok vezet), így tevékeny hozzájárulása a konferencián elengedhetetlen. Kétségtelen azonban, hogy az elmúlt években Kínában is felismerték a klímaváltozás veszélyeit, s az elmúlt években rengeteget tettek az energiahatékonyság növelése érdekében. Európai és amerikai standardokhoz mérten is szigorú előírások vonatkoznak a gépkocsik ÜHG-kibocsátására, a 11. Nemzeti Fejlesztési Terv (2005-2010) értelmében Peking kétszeresére szeretné növelni energiahatékonyságát, 10%-kal csökkenteni károsanyag-kibocsátását, 2020-ig pedig 10%-ra szeretné növelni a megújuló energiaforrások arányát - írja a Kínai Környezetvédelmi Tervezési Akadémia (Chinese Academy for Environmental Planning). A probléma nem annyira a zöld beruházások hiányával van, hanem azzal, hogy az új követelmények szerint megépített erőművek nem tudják felváltani az energiaigényes és rendkívül szennyező széntüzelésűeket, akkora mértékű a gazdasági növekedés. Indiában hasonló a helyzet, azt leszámítva, hogy nincs meg a technológiaváltáshoz szükséges anyagi fedezet. Brazília és Indonézia magas kibocsátása ezzel ellentétben elsősorban az erdőirtásból, nem pedig a gazdasági fejlődésből fakad.

A kínai követelések (hátuk mögött a fejlődő országok, így India, Indonézia és a kis szigetországok [AOSIS] támogatását tudva) a koppenhágai csúcson 40%-os kibocsátás-csökkentést várnak el a fejlett országoktól (jelenleg még az Európai Unió sem közelíti meg ezt az értéket), valamint a fejlett országok GDP-je 1%-ának megfelelő, 300 milliárd USD értékű éves támogatást a fejlődő világ számára, elősegítendő annak kibocsátás-csökkentését és adaptációját a klímaváltozáshoz. Következésképpen Kína az új keretegyezmény létrejöttét mindenképpen a kiotói alapokon képzeli el, mely a Tiszta Fejlesztési Mechanizmus segítségével lehetővé tette a fejlett országokból érkező technológiatranszfert.

2.3. Az Európai Unió

Az Európai Unió kezdettől fogva a legnagyobb erőfeszítéseket teszi a klímaváltozás elleni küzdelemben. Az Unió által létrehozott kibocsátás-kereskedelmi rendszer (EU-ETS) az első létező nemzetközi cap and trade típusú rendszer, mely teljes egészében integrálta a Kiotói Jegyzőkönyvben létrehozott flexibilitási mechanizmusokat. A rendszer egyben biztosítja, hogy a Kiotóban lefektetett célokat, vagyis az 1990. évi kibocsátási szint 20%-kal történő csökkenését az Unió 2020-ig megvalósítsa (30%-kal, amennyiben más fejlett országok is jelentős kötelezettségvállalásokat tesznek). Mindemellett az Európai Unió 20%-ra tervezi növelni a megújuló energiák arányát az energiatermelésben és 20%-kal csökkenteni energiafogyasztását is ugyanezen céldátumig. Az EU a Kiotói Jegyzőkönyv által megállapított „közös de eltérő mértékű felelősségek" elvének megfelelően támogatja a klímaváltozás káros hatásainak leginkább kitett legkevésbé fejlett országok adaptációját egyrészt az Éghajlatváltozás Elleni Globális Szövetségen (Global Climate Change Alliance), valamint az ENSZ klímaalapjain és a Nairobi Programon keresztül. Az Unió álláspontja a klímakonferencia előestéjén az amerikai állásponthoz áll közelebb, noha a Kiotói Jegyzőkönyv leghasznosabb elemeit -így a rugalmassági mechanizmusokat is- megtartaná.

III. Lehetséges kimenetelek

Mint Michael A. Levi egy a Foreign Affairs-ben megjelent tanulmányában rámutat, (Levi, Michael A.: Climate countdown. Foreign Affairs, 2009/09/10, vol. 88, no. 5, pp. 92-113.) egy átfogó és szigorú követelményeket támasztó egyezmény aláírásának esélyei meglehetősen csekélyek, annyira áthidalhatatlanok a nézetkülönbségek. Abban azonban egyetértés van, hogy 2050-ig 50%-os kibocsátás-csökkentést kell elérni. A megoldás véleménye szerint az lehet, ha abszolút értelemben vett kibocsátás-csökkentési ígéretek kicsikarása helyett a fejlett világ a rendkívüli alacsony hatékonysággal működő orosz, kínai és indiai iparban az energiaintenzitás csökkentését ösztönzi anyagi segítséggel és technológiatranszferrel. Ezzel el lehetne oszlatni a kínaihoz hasonló félelmeket is, melyek szerint a klímadiplomáciában valami olyan nyugati összeesküvést vélnek felfedezni, mely a fejlődő világ gazdasági növekedését hivatott visszafogni. Még ha sikerül is kibocsátási célokat kitűzni a következő problémák merülnének fel:

1. A fejlődő országok nagyon kis csökkentésre vállalkoznának .
2. Ha egy fejlődő ország be is tartja a kitűzött célokat, azt nehéz lenne ellenőrizni, jelenleg sem Kína, sem India nem rendelkezik ugyanis hatékony és megbízható kibocsátás-monitoring rendszerrel.
3. Még ha az előző két problémát ki is küszöbölik, önmagában a kibocsátási plafonoknak nem sok elrettentő erejük van, ez a szuverenitás elvéből fakad. Kanada erre kitűnő példa, mely hamarosan 30%-kal fogja túllépni kiotói céljait-várhatóan mindenféle következmény nélkül.

A fejlődő országok akkor fognak cselekedni, ha megfelelő ösztönző erők segítenek nekik: ezek lehetnek piaci alapúak (Tiszta Fejlődési Mechanizmus) vagy ölthetik anyagi segítség formáját is. Meg kell találni a szigorú követelmények és a kellő rugalmasság közötti egyensúlyt: előbbi elriaszthatja a partnereket az aláírástól, utóbbi viszont veszélyezteti a hatékony klímaharcot. Amiben Koppenhága áttörést hozhat, az egy megbízható kibocsátásmérő, -ellenőrző és -monitoring rendszer. Ehhez pedig elkerülhetetlen az anyagi áldozatvállalás mind a fejlődők, mind pedig a fejlett országok részéről. Hogy mekkora? A Stern-jelentés óta tudjuk, bizonyosan kevesebb, mint amibe a cselekvés hiánya (társadalmi, gazdasági következményeit figyelembe véve) kerülni fog.

3. Táblázatok és mellékletek

1. táblázat: Globális szén-dioxid-kibocsátás (2006-2030) Forrás: EIA, International Energy Outlook, http://www.eia.doe.gov/neic/press/images/image09_04_2.gif 2009-11-25

2. táblázat: Energiafelhasználás régiónként (1990-2030) Forrás: EIA, International Energy Outlook. http://www.eia.doe.gov/oiaf/ieo/images/figure_12small.jpg 

3.1. Az EU kibocsátás-kereskedelmi rendszere

Az EU kibocsátás-kereskedelmi rendszere (EU ETS) biztosítja azt, hogy a klímaváltozás elleni intézkedéseket az Unió a lehető legnagyobb költséghatékonysággal foganatosítsa.

A rendszer lényege a következő: a Bizottság dönt arról, hogy a tagállamok között a kibocsátási kvótákat milyen arányban osztja szét. Ezt követően a tagállami kormányok leosztják a kvótákat ipari létesítményeik között. A „szennyező fizet” elvének megfelelően az a létesítmény, mely túllépte a meghatározott keret, 3 lehetőség közül választhat: vagy kevésbé szénintenzív technológiákba fektet be, vagy kvótát vásárol egy olyan létesítménytől, mely nem érte el a neki megszabott limitet (alternatív megoldás lehet a kiotói rugalmassági mechanizmusokért járó kreditek beszerzése) vagy a kettő kombinációját alkalmazza. Kiemelt fontosságú ezért az, hogy a kiszabható kvótamennyiséget Brüsszelben pontosan határozzák meg, hiszen ha túlkínálat keletkezik a kvótapiacon, az az árak összeomlásával járhat (mint az meg is történt a 2005-ös indulást követően).

Jelen pillanatban az Európai Unió területén működő 11000 létesítmény érintett a rendszerben, melyek az uniós szén-dioxid kibocsátás feléért és az üvegházhatású gázkibocsátás 40%-áért felelősek. 2013-tól, a kibocsátás-kereskedelmi rendszer harmadik fázisában a nemzeti kvótakereteket egységes uniós kvótakeret váltja majd fel, s a tervek szerint az engedélyek növekvő arányához lehet majd árverés útján hozzájutni (2013-tól az engedélyek 50%-a, 2027-ig a 100% a cél). Az árverés növekvő mennyiségű bevételt jelent majd a kormányzatok számára, aminek megegyezés szerint legalább a felét környezetvédelmi beruházásokba kell fordítani. A Kiotóban vállalt kötelezettségeinek az Unió úgy kíván eleget tenni, hogy a piacon forgalomba bocsátott kibocsátási engedélyeket 2020-ig évente 1,74%-kal csökkenti

Noha az ETS rendszer 2012-től a légi közlekedést is érinti majd, összességében olyan fontos területek és szektorok maradnak ki továbbra is a szabályozás alól, mint a nem légi jellegű közlekedés, a háztartások, a hulladékok kezelése, a mezőgazdaság.

3.2. A kiotói flexibilitási mechanizmusok

A Kiotói Jegyzőkönyv az általa lefektetett célok megvalósítására a fent említett kibocsátás-kereskedelmi rendszer mellett még két rugalmassági mechanizmus alkalmazását tette lehetővé a költséghatékony kibocsátás-csökkentés érdekében, ezek a következők:

(1. Kvótakereskedelem-lásd EU ETS)

 2. Együttes vállalás (Joint Implementation)

Az együttes vállalás egy fejlett (a Jegyzőkönyv első függelékében szereplő, vagyis Annex 1) ország számára teszi lehetővé, hogy egy másik fejlett országban kibocsátás-csökkentést előidéző projektet valósítson meg és ezért emissziós jogokat kapjon.

3. Tiszta Fejlesztési Mechanizmus (Clean Development Mechanism)

A TFM ugyanerre az elvre épül, de ez esetben a beruházást egy fejlett egy ország egy fejlődő országban hajtja végre, nagy valószínűséggel alacsonyabb költségen, de (a globális károsanyag-kibocsátás szempontjából) ugyanakkora eredménnyel.

A kiotói mechanizmusok leegyszerűsített vázlata pedig az alábbi honlapon érhető el:

Forrás: http://www.zoldtech.hu/cikkek/uveghazhatas_kioto Letöltés időpontja: 2009-10-18, 22:16