Vlagyimir Putyin szombaton támogatását fejezte ki a Grúziától függetlenedő Észak-Oszétia felé. „Oroszország kész támogatni a térséget a stabilizálás és a jövőbeli célok kapcsán” - fogalmazott. Észak-Oszétiát 1998-ban az elsők között ismerte el Oroszország független államként, majd későbbiekben még néhány állam követte ezt a példát. A térség korábban Grúzia része volt, aki, mint elszakadt tartományához ragaszkodik a függetlenedő államhoz. „A köztársaságnak számos gazdasági és társadalmi nehézséggel kell szembenéznie. Oroszország támogatni fogja az oszét polgárokat a modern történelmük legnehezebb pillanataiban”- nyilatkozta Putyin az újonnan megválasztott észak-oszét elnöknek, Leonid Tibilovnak (RIA Novosztyi).

Ahogyan az várható volt, a Nemzeti Felszabadítási Front (FLN) végzett az első helyen a május 10-én megrendezett választásokon, 220 helyet szerezve a 462 képviselőhellyel rendelkező Nemzetgyűlésben. A Nemzeti Demokratikus Tömörülés (RND) szerezte meg a második helyet, míg csupán 66 képviselőhellyel harmadikok az iszlamisták lettek. A Nemzetgyűlés képviselőhelyeinek száma 389-ről nőtt 462-re, amely többségét már korábban is a Nemzeti Felszabadítási Front birtokolta. Az algériai iszlamisták rögtön manipulációról beszéltek, mindezek ellenére Franciaország üdvözölte a nyugodt körülmények között lezajlott választások eredményét. A hivatalos részvételi arány 42,9%, amely magasabb, mint a legutóbbi választáson (35,67%) volt (Le Monde).

A hétfőn harmadik elnöki pozícióját megkezdő Vlagyimir Putyin beiktatásakor elmondta, hogy tisztsége megkezdésével egyidejűleg Oroszország a fejlődés egy következő lépcsőjére lép.  Beszédében az elnök kitért arra, hogy Moszkva komoly problémákkal néz szembe jelenleg: kedvezőtlen demográfiai változásai, a közel-keleti történtek, túlságosan olaj-centrikus gazdasága, és az ország regionális politikában betöltött vezető szerepe sok megoldandó feladatot ad a vezetésnek. E nehézségek orvoslása a jelen állampolgárainak feladata, annak érdekében, hogy a jövő generáció élhető körülmények között, egy nemzetközileg is tisztelt országban élhessen. Ahogy korábbi megválasztásaikor, Putyin elnök kifejezte elkötelezettségét a demokratikus eszmék mellett (The Moscow Times).

The authors are members of the Young Atlanticist Working Group

Supporting democratic transitions and promoting the values of liberal democracy and respect for human rights has been central part of the Atlantic communities foreign policy for decades now. However, after the euphoria and the belief in the “final victory” of democracy faded out the process came to halt in the new century. Considering the successful trínsitions in the Central and Eastern European (CEE) countries, we correctly assume that the success of the CEE countries could be associated closely with the integration processes to and conditionality of the North Atlantic community (first to the NATO than to the EU, and actually the processes were parallel). Regarding the influence on domestic change of the institutions the EU had greater role considering the lengthiness of the integration process and the thorough accession talks in each single dimensions of getting member of the community. We will not make a big mistake if we call this process statebuilding which eventual goal is to be the full member of the EU. The present article intends to highlight the success or failure of the continuation this politics in the Eastern Neighborhood of the EU where reemerging geopolitical contest is forecastable. We will analyze the issue on the case of Armenia.

 

 

The strategy of the EU considering promoting democracy, similarly to other foreign policy objectives, reflects the mixture of high ambitions, the real European experience with democracy and human rights promotion and the general knowledge on the nexus of democracy and human rights. The reason of contradiction between goals and realities roots: firstly, the ambition of general foreign policy aims; secondly, there are not clear definitions of democracy or human rights; thirdly, the outcome of the bureaucratic attributes of the EU policies is under-funding and incoherence in terms of linkages.

The EU’s commitment to promote democracy, human rights and good governance penetrates every aspect of its foreign, security and development policy. However, the expectations are set too high in the relations with developing countries, which stem from the positive experiences with the enlargement in the 1990s. It is beyond doubt that the enlargement has been the most successful foreign policy instrument of the EU but the historically, politically and geographically specific context created a different situation. Furthermore, the perspective of membership, being the engine of development, has been stronger incentive than any other rewarding or punitive measures of the EU. Copying the strict conditionality in relations with other regions clearly eventuates in different outcomes. The EU routinely asserts that every aspects of its foreign policy considers the goals of promoting democracy and human rights. In the rhetoric the EU is keen on avoiding forcing “one-size-fits-all” models on the partners and emphasizes that it promotes different models of democracy as the EU itself is the collection of 27 distinct methods of democratic governance. To understand the contradiction between the stated goals and the real results, we have to keep in mind that the concept of democracy and human rights as the basis of the societal structure was forged in the “North-Atlantic design center”. It is beyond doubt that democracy as a norm and the satisfaction of the basic human rights are universal but the ways how they prevail during development is necessarily different in different regions. During the enlargement the civil society clearly had a strong role in development of democracy because the state institutions were strong and the opportunity for economic development was given. The situation in the targeted countries and it is also true in the Eastern Partnership is more complex. It is even possible that the emergence of externally funded, strong civil society groups undermines the capacities of the state, which finally leads to “turbulent democratization” and the collapse of the earlier achievements.

Even though the EU has twenty years of experience of promoting democracy towards its Eastern neighbors, first the CEE and Baltic countries than to the Eastern Partnership countries, the process based and linear model of democracy promotion proved to be less and less effective which made the EU sit back to a post-modern realist agenda. Post-modern realism in this sense means a similar agenda than it has been general in the North-Atlantic community regarding democratization where the stability of a region has been at stake. The EU is definitely not a power of traditional high politics as the United States, thus the favorable factors for promoting democracy seem to be different. They have to include also the lack of geopolitical (high politics) contest and the existence of security in general. Only among these circumstances can the EU really successfully use the incentives (most importantly the membership perspective) in expanding the sphere of stability and prosperity towards the Eastern Partnership countries. This region, however, has experienced the reemergence of geopolitical contest let us only think about the Bush administration’s engagement in Ukraine, Georgia and in general in the region, the provision of membership perspectives in the NATO, Russian expansion of “close neighborhood” and the war with Georgia. The reset and reassurance of the Obama administration rather meant that the EU became the counterpart of Russia, and the NATO membership perspective was changed to a kind of EU membership perspective.

In our globalized world the global political, economic and social processes penetrate into the local and regional interconnected relations and there is a need to understand the new realties. In order to do so the EU needs to have a comprehensive strategy towards the Eastern Neighborhood which takes into account all dimensions, that is the presence of Russia and other players, the interests of the partner countries whilst it does not have all the “hard” means which would be necessary in a geopolitical contest such as is emerging in the Eastern region. The new strategy is in this sense a “soft grand strategy”. The gap between the expectations and capabilities is still significant. However, the EU is a civilian superpower it has no military capabilities. The second has always been substituted with the NATO, but today due to the lessened US engagement in the region and the Russian objection, the NATO cannot fulfill this role. This gap and the absence of adequate substituting powers or institutions the EU shares the realist consensus on democracy promotion with the other countries in the Atlantic community. Similarly to the US, the EU seeks rather stability than real and deep structural changes due to which the EU is reluctant to push too hard towards democracy. The engagement in the region appears rather in big speeches than in real actions. In spite of all these arguments the EU still has the potential to expand stability and prosperity because of the very reason that the attractiveness of the EU is still very high in the neighborhood.

The EU has always followed a value based foreign policy which is in contrast with the new “high political” situation where new players rush to increase influence. In the Eastern Partnership region it is obvious that beyond the EU Russia, the United States, China and Turkey all have important stakes in the “game”. Russia, China and lately Turkey have more and more become challengers of the Western or “Atlantic-style” democracy promotion strategies providing alternative solutions for the countries concerned. It is not only possible because these countries have been interested politically in the region in the last decade but because the international relations also changed in the global scale. We witness the economic rise of smaller states, the decline of the EU and the US, relatively decreasing power of the United States. In the region hard security concerns are back which was proven for instance by the war in Georgia. The general financial problems of the EU and more visible processes and events in other regions in the neighborhood, namely the “Arab spring” draw the attention to the MENA region leaving the EU (we can say the entire Atlantic community in general) even more reluctant to initiate new programs, or push towards reforms in the Eastern Partnership. From the EU’s (and indirectly the Atlantic communities’) point of view the end of promotion of the North-Atlantic values, however, cannot be an option because it would give space for the other competitors in the geopolitical game, and the security consequences would become less predictable but definitely not positive.

The EU’s goal in terms of the security cannot be other than to fill the power vacuum which is still there in the Eastern Partnership after the reset policy of the US but the competitors also intend to do so. The EU also promotes political modernity because it can provide political stability in the long term. The modernization in the political sphere is not else than the approximation with the EU model and supporting democratization of the partner countries. Even though we have been aware of all of these facts, the reality is not positive for the EU. It is highly questionable whether the membership is a real opportunity for these partners of the EU. It is also a fact that the state of the democratization in the region has not changed a lot in the last years and it was proven in August 2008 that geopolitics is more important than democracy.

The conditionality of the EU which was an effective tool is not appropriate anymore when the criticism of the EU appears only in rhetoric. Even though, the cultural ties with the region have been definitely strengthened but the direct assistance to real institutional and political change has been rather modest in overall figures.  The mixture of positive incentives, selective punitive measures and the direct funding of democratization programs has just simply not been able to create the favorable environment for the fulfillment of the EU’s goals of securing political and economic stability. The democratization initiatives have necessarily been sacrificed on the altar of geopolitical contest more importantly of the geopolitics of energy.

The future is not clear but one thing is sure the EU cannot follow the weak policies towards the region because in the long run the security will be (especially regarding the energy supply routes) at stake. Not only the Eastern neighborhood proved that the post-modern realism will not work but the events in the Arab spring call the attention to the necessity of convergence of the words and deeds in the foreign policy. The 90’s style democracy promotion to increase stability and indirectly create security (which was highly successful in CEE) is not possible anymore due to the shrinking space for such policies and the relatively decreasing power of the Atlantic community, which eventually forecast a smaller impact on the development of the region.  The Eastern Partnership countries are in the sphere of interest of Russia and the inclusion of Russia in the Atlantic community is not a real option, however, totally exclude Russia is also not a viable political way. The situation is even more complex if we realize that the countries in the region differ from each other in many dimensions. One thing is sure the EU’s and US’ interest overlap in the region and due to the fact that the geopolitical contest reemerged in the region the US is less reluctant to engage in manifested political actions but it is highly interested in the maintenance of the EU’s influence.

As we mentioned the situation is complex since it differs country by country. The goal of the present article is not to analyze each country but to pick one example and contest it with the arguments above. Our article examines the situation regarding the Southern Caucasus with a special focus on Armenia.

In 2008, the EU made a decision on further expansion to the east. In 2009 six EU eastern partners were offered a cooperative membership with the Eastern Partnership (EaP). Under the Czech Council's Presidency, the representatives of Armenia, Azerbaijan, Belarus, Georgia, Moldova and Ukraine met in Prague to sign the agreement establishing a new cooperative framework with, and thus becoming a closer partner to the EU. Notwithstanding the determined cooperation within the European Neighborhood Policy (ENP) framework aimed at provision of support to the countries in transition since 2004, EaP was considered to be a step forward. The initial plan to establish EaP, and its implementation later envisioned a more enhanced bilateral cooperation with eastern neighbors. Migration issues, free trade area agreements, civil society concerns and assistance funding are the dimensions constituting the basis for the EaP policy. As a result, EU - a global actor of democracy, has penetrated to the east by creating the opportunity for cooperation with, among others, South Caucasus countries in the framework of ENP and EaP.

South Caucasus was and continues to represent a region of strategic importance for Russia. EaP was often indicated to be responsible platform for creating a new sphere of influence, as a development against the undeniable Russian presence in the region. But it is worth of indication that, speaking politically, EaP represents itself an instrument of 'soft power', and a policy of 'carrots and sticks' toward eastern neighbors who might have a probability of developing into players acting under another power's influence - according to the history and geopolitical implications. However, the measures indicated do not necessarily represent a negative approach, just the reverse: they are welcomed on behalf of the receiving states, and are obviously encouraged to engage in even deeper cooperation by the EU.

Reciprocity is a prerequisite for the establishment of any kind of policy aimed at continued cooperation and advancement. Both sides shall possess the willingness to engage into, as well as assign commitment to the process. As for the EU side, during the launch of the Official Commission's proposal Commissioner for External Relations and ENP stated that the security and stability of the EU is being affected by events taking place in Eastern Europe and in the Southern Caucasus, and that requires proactive and strong policy on behalf of the EU . As for the EaP partner countries, EU should tailor its offers to each partner’s needs and capacities as well as offer its help to those interested parties willing to undertake negotiations on the implementation of different policies initiated by EU . Armenia has indicated its willingness on further promotion of cooperation with its European counterparts. The most recent development to confirm the willingness is the meeting of the Armenian President with the EU Commission President to start negotiations on the Deep and Comprehensive Free Trade Area.

The policy developments on the international stage are the inescapable political steps states undertake. Interests do orient states in the achievements of policies with multiple political or economic outcomes. So the question in foreign policy terms still remains if the EU eastern expansion is a matter of strategic importance, or an attempt to disseminate EU values among partner countries by strengthening the existing ties. Differentiating the line between a true value-based foreign policy of spreading democracy and geopolitical concerns will lead to a better understanding of the policy making processes inherent throughout the region. South Caucasus was and remains to be a region of overlapping interests of major powers such as United States, Russia and, undoubtedly, EU due to the high attractiveness of the EU eastern neighborhood which cannot be underestimated.

Does geopolitics matter more than democracy? Answering this disputable question will probably clarify the doubts about the policy initiatives of powerful states. But what if these two can serve a common platform for policy implementation in the near neighborhood? The power to use the potential to expand the sphere of stability is, indisputably, one of the necessary ingredients to build a democracy. Let the current powers use their potentials of ‘expansion policies’ if their neighbors are going to benefit. Let the powers spread the values they stand for, in case the policies enacted will assist in advancing the neighborhood. Let them act and the relationships prosper if it will contribute to a gradual but true development in the areas still lacking the required engagement. Let the EU expand if its penetration will serve a ground for new achievements based on better results, as achieving tangible results is about determination and full commitment.

Conclusions and policy recommendations

The EU has the potential of becoming the most important player in the Eastern neighborhood. Although, its goals are ambitious and promising it has not had a sufficient tool in practice to fulfill the goals of expanding the sphere of stability and prosperity, especially regarding the reemergence of geopolitical thinking in the EaP. The EU has always been very good in communicating its ambitions to develop democracy and promote human rights. Nevertheless, the EaP is a promising instrument of the EU but in itself is cannot substitute a systematic action. Apart from the lack of financial resources the EaP suffers in the same disease as the democracy and human rights promoting programs in general. The individual policies of the member states, the trade interests, and development, migration, or agricultural questions in general compromise the previously stated goals of those programs. Furthermore, even if the different policy areas, such as the Common Foreign and Security Policy, the ENP or the development cooperation are coherent in themselves, they cannot go well side-by-side. These all result in an incoherent and not agreed narrative of democracy building and human rights promotion in terms of different regions and situations.

Being a significant civilian power the EU needs to develop a coherent “soft grand strategy” towards the EaP countries. The strategy is for channeling the existing policies towards being able to achieve the EU’s goal of increasing influence on development in the region. The development is, however, in the crossroads of different dimensions, thus in the crossroads of different EU policies. These policies and their respective  goals need to develop in synergy:
– Foreign and security policy: addressing new threats
– Development: good governance, rule of law
– Enlargement: pre-accession strategies
– Trade: pragmatic advantages – free trade
A new style of coherent strategy will also serve to have better relation with the individual countries in the region. One of the basic roles of those countries and alliances spreading democracy and encouraging peace is to be aware on the possibility of eruption of new conflicts, and to enact all the possible measures aimed at preventing the conflicts. Taking into consideration the changing situation in the region, and the ongoing recent developments called “Arab Spring”, the strategic importance of the South Caucasus geographical position has increased. The EU should better put stress on encouraging the peaceful resolution to the Nagorno Karabagh conflict by inputting a more active role on mediating the conflict, which is currently number one security issue for the region.

Increasing the size and capacity of the teams working on the policy implementations of the programs initiated and led by the EU will serve as another important change aimed at presenting better results within the framework of EU – Armenia cooperation. Increased capacity is a precondition to delivering better results that will strengthen all the dimensions of the established partnership.

References

Eneko Landaburu, “From Neighbourhood to Integration Policy. Are there concrete alternatives to enlargement?” (Policy Brief, no. 95, Centre for European Policy Studies, Brussels, March 2006)
European Friends of Armenia, Official website, March 2012, available at: http://www.eufoa.org/newsroom/159/51/DCFTA-negotiations-launched-today-EuFoA-shortpaper-calls-for-widest-possible-consensus-in-Armenia/?cntnt01limit=4&cntnt01template=display_home&cntnt01options=1&cntnt01detailpage=latest-news&cntnt01orderby=item_date+DESC&cntnt01origid=15
“The Eastern Partnership – an ambitious new chapter in the EU's relations with its Eastern neighbors,” EU Press Release IP/08/158, December 3, 2008.
Popescu, Nicu, 2011. Democracy promotion: now what? ECFR, available at: http://ecfr.eu/blog/entry/deomcracy_promotion._now_what
Balogh, István, 2010. Considering a ‘European soft grand strategy’. European Security and Defence Forum Workshop. Chatham House, available at: http://www.chathamhouse.org/sites/default/files/public/Research/International20Security/1110esdf_balogh.pdf
Youngs, Richards, 2010. The European Union and Democracy Promotion: a critical global assessment. Washington DC: The Johns Hopkins University Press

2010 decembere jelentős fordulópontot hozott nemcsak a MENA (Közel-Kelet és Észak-Afrika) országok, hanem az egész nemzetközi közösség életében is. A Tunéziából kiinduló felkelési hullám futótűzként terjedt az arab világban, azonnali választ várva a világ többi országától, a nagyhatalmaktól, különös tekintettel az Egyesült Államoktól. Az Obama-kormány külpolitikai lépései első ránézésre inkonzisztenciát mutattak, az autokratikus rezsimek korábbi támogatása hirtelen fordult át a demonstráló népek felé való elköteleződésbe. Vajon az USA érdek-érték viszonyában az érték felé billent volna a mérleg nyelve? A válasz nem. A külpolitikai lépések hátterében a realizmus és idealizmus küzdelme, ezekkel összefüggésben az Egyesült Államok érdekeinek érvényesítése állt. Az Obama által már hatalomra lépése előtt hangsúlyozott anti-ideológiai szemlélet, az egyes esetek egyenkénti mérlegelése eredményezte, hogy Obama az arab tavasz eseményeire reflektálva „úgy beszéljen, mint egy idealista, ám úgy cselekedjen, mint egy realista” (Lizza, 2011).

 

 

Az arab tavasz felkelései nem szekuláris forradalmak voltak, mint a francia 1789-ben, az orosz 1917-ben és nem is iszlamista felkelések, mint az iráni 1979-ben (Miller, 2011). Sokkal inkább hasonlítottak az 1848-as, magas élelmiszerárak és munkanélküliség elleni európai küzdelmekhez, illetve a Szovjetunióban és Közép-Kelet-Európában végbemenő 1989-ben kirobbanó mozgalmakhoz (Goldstone, 2011). Az arab világ most azonban nem egy birodalmi hatalom terheitől próbált megszabadulni. Demokratikus, a nép által kezdeményezett és irányított mozgalmak alakultak, amelyek célja a demokratikus kormányzás, a kormányzat döntéseibe való nagyobb beleszólás elérése volt (Smith, 2011). Mindezen közös cél elérésén túl, az egyes országokban lezajló események, azok eredményessége és az azokra adott nemzetközi válasz jelentős eltéréseket mutat. Egyiptomban vagy Tunéziában a regnáló Mubarak és Ben Ali eltávolításán túl számos kormányzati intézmény és politikai párt maradt; a status quo megváltoztatásának kísérlete kudarcot vallott és elnyomásba torkollott Bahreinben, polgárháborúba Líbiában, Szíriában és Jemenben; míg máshol, így Szaúd-Arábiában, Katarban, az Egyesült Arab Emirátusokban, Ománban, Kuvaitban, Jordániában és Libanonban (egyelőre) nem történt drasztikus változás. Az Egyesült Államok beavatkozásának mértékét e területeken befolyásolta az egyes államokhoz fűződő viszonyuk. Mérlegelniük kellett, mit tegyenek a szövetségeseik – Egyiptom, Tunézia, Jordánia, Jemen, Szaúd-Arábia, Egyesült Arab Emirátusok, valamint a tőlük „független” – Szíria, Líbia – államok esetében. Mindezek figyelembevételével, ha összegezzük az Obama-kormányzat lépéseit, érzékelhetővé válik a már említett inkonzisztencia (vagy legalábbis annak látszata), a hol realistának, hol idealistának tűnő ideológia alkalmazása: elősegítették a líbiai diktátor, Moammer Kadhafi megbuktatását, azonban nem tették ugyanezt Szíria esetében Bashar al-Asszaddal. Hozzájárultak az egyiptomi Hoszni Mubarak eltávolításához, viszont csupán az átmentet segítették a jemeni Ali Abdulláh Száleh rezsimmel szemben, és nem léptek fel a bahreini Halífa monarchia ellen. A válasz az Obama által követett eszmerendszerben rejlik: minden egyes esetet egyenként, országok szerint kell reálisan értékelni és az alapján cselekedni, nem pedig vakon, kizárólag egy ideológiára támaszkodva előremenni, nem felmérve a lehetséges következményeket. Ahogy azt Lizza rögzíti, az elnök 2006-os egyik beszédében így fogalmazott: „egy stratégia, amely nem ideológiák vagy politika által irányított, hanem amely a puszta tények és a régióbeli érdekeink reális értékelésén alapul” (Lizza, 2011). Hillary Clinton is ezt összegezte egy, az arab tavasszal kapcsolatos interjú során, melyről Rogin ad számot: „A helyzetek országról országra drasztikusan különböznek. […] Döntéseink visszatükrözik régióbeli érdekeinket, melyek az amerikaiak életére tényleges kihatással bírnak” (Rogin, 2011). Mindez alapvetően a John Quincy Adams, valamint George F. Kennan által képviselt realizmusból ered, mely szerint óvatosan kell cselekedni, inkább a nemzeti érdekek, semmint a morális kötelességek figyelembe vételével (Lizza, 2011).

Azt tette Obama hivatali idejének első két évében is: elvetette a Bush adminisztráció „gonosz tengely” terminológiáját, tisztelettel szólította meg 2009-ben az „Iráni Iszlám Köztársaságot”, csak, hogy az irániakat nukleáris ambícióinak megtörésére ösztönözze. Gazdasági érdekek miatt hunyt szemet Kína emberi jogi kérdéseinek problémái felett. Az izraeli és palesztin béke elősegítése miatt – amelyhez hozzájárulhat a Közel-Kelet autokrata vezetőinek támogatása – nem reagált a diktátorok elnyomó lépéseire. Azonban a MENA országok lakosságának ébredezése az arab országok vezetői által tanúsított növekvő elnyomást jelentette volna a reformok fokozatos bevezetése helyett. A növekvő önkényuralom pedig ezen országok, vagyis az USA szövetségeseinek politikai és gazdasági stabilitásának megrendüléséhez vezetett volna, mely pedig – erős támogatók híján – hozzájárult volna az Egyesült Államok regionális célkitűzéseinek meghiúsulásához (ld. arab-izraeli béke, Irán feltartóztatása). Így érkezett az Obama-kormány válaszút elé az egyre népszerűtlenebb autokrata rezsimek további támogatása és a nép által kívánt reformok erőteljes kikényszerítése között, ha úgy tetszik a realizmus és idealizmus között. Gyakorlatilag épp dűlőre jutni látszott a Nemzetbiztonsági Tanács a kérdést illetően, amikor Tunéziában 2010 végén forradalom tört ki (Lizza, 2011).

Az események hirtelensége és a még nem teljesen megszilárdult amerikai álláspontot jól tükrözi, hogy a tunéziai eseményeket követően Hillary Clinton először úgy nyilatkozott, ez az állam belső ügye, Amerika nem foglal állást, majd pár napra rá Obama támogatásáról biztosította a „bátor” felkelőket, hivatkozva az univerzális, mindenkit megillető emberi jogok fontosságára. Ugyanez a váltás mutatkozott meg Egyiptom esetében, ahol a vezető Mubarak 30 évig volt szövetséges, Obama „bölcs ember”-nek nevezte a diktátort (Bilbassy-Charters, 2011). Mubarak ugyanis támogatta az USA Irán elleni feltartóztatását, Gáza elleni politikáját, afganisztáni és iraki szerepvállalását, terrorizmus elleni küzdelmét, a békefolyamatot (Miller, 2011). Mindezek miatt dominált a realista, nemzeti érdekeket figyelembe vevő szemlélet Obama külpolitikájában. Az ezt követő váltás, a felkelő nép támogatása és Mubarak távozásra bírása a következőt jelentette: úgy beszélni, mint egy idealista, ám úgy cselekedni, mint egy realista. Obama retorikájában tehát hirtelen kiemelt hangsúlyt kezdett helyezni a demokratikus átalakulásra, az emberi jogok védelmére, mindez azonban nemzeti érdekeinek biztosítását jelentette. Ugyanis, ha már az események ilyen fordulatot vettek, akkor rájöttek, hogy politikailag mindig kifizetődő a bátor, életét kockára tevő, szabadságért küzdő fiatalság támogatása, különösen, ha velük szemben egy 82 éves diktátor áll (Lizza, 2011). Hozzájárult ehhez az USA szerencséje, az irányítást a közvélemény beleegyezésével átmenetileg, a demokratikus választások realizálódásáig a hadsereg vette át, mely jó kapcsolatot ápolt az Egyesült Államokkal. Bahreinben már nem alakultak ilyen kedvezően az események, az USA nemzeti érdekei mást diktáltak, még retorikájukban sem támogathatták a demokráciát zászlajukra tűző lázadókat: a fellépő Shia ellenzéket a hatalmon lévő Halífák könnyen leverték és mivel az USA féltette, hogy elveszti a tengeri- és légi bázisokhoz való hozzáférését, nem gyakorolt többé nyomást a rezsimre. Jemenben és Szíriában hasonló volt a helyzet, az Egyesült Államok nem kockáztathatta az országban lévő támaszpontjainak elérését, a terrorizmus elleni küzdelemben való együttműködést. Szaúd-Arábia kimaradt a forradalmi körből: az ország gazdasági stabilitása, a társadalom konzervatív természete nem eredményezett elégedetlenségét. Hogy Washington hogyan válaszolt volna a világ legnagyobb olajhatalmában zajló lázongásra olyan kérdés, amellyel Obamának szerencsére nem kellett szembenéznie (Miller, 2011). Líbiát illetően kevésbé volt egyértelmű a helyzet, a kormányzaton belül is jelentős nézeteltérések adódtak. A február 15-én kezdődő tüntetések a Kadhafi rezsimmel szemben polgárháborúba torkolltak, melynek részeként az ENSZ BT 1973-as határozata repüléstilalmi zónát vezetett be Líbia felett a békés, fegyvertelen tüntetők védelmében. A határozat lehetőséget biztosított a NATO csapatoknak a civil lakosság védelmére, minden elérhető eszközzel, kivéve a szárazföldi csapatok bevetését (Durham, 2011).  Az amerikai kormányzat beavatkozást ellenző realistái (elsősorban férfiak) – Robert Gates, Tom Donilon, Denis McDonough és az amellett álló idealisták (elsősorban nők) – Hillary Clinton, Samantha Power, Susan Rice között heves viták alakultak ki. Végül, a nők – a sajtóban női harcosokként emlegetettek – győzedelmeskedtek (Beckerman, 2011). Eszerint tekinthetjük úgy, hogy az idealizmus Líbia esetében felülmúlta a realizmust. Ha részletesebben elemezzük az eseményeket, láthatjuk, hogy ugyan Amerika beavatkozott, szerepe csekély maradt. Először is, az USA a tüntetők egy hónapnyi lázongása és Nyugat felé irányuló segítségkérése után rábólintott a Nagy-Britannia és Franciaország, vagy tágabban az Arab Liga, az ENSZ, a NATO és a MENA országok lakossága által már régóta propagált beavatkozási kérésre. Miután ezt megtette, minimális katonai erőkkel segítette a felkelőket, a hadműveletben európai erők domináltak (Boot, 2011). Ezen lépéseket is azért tették meg, hogy a külvilág felé propagálják a demokratikus átalakulást ösztönző politikájukat, továbbá, hogy elkerüljék a régió instabilitásának növekedését, mely végzetes lenne az USA számára. Biztosítaniuk kellett továbbá, hogy Kadhafi győzelme semmiképp se következhessen be, az ugyanis az amerikai vezetés és határozatképesség gyengeségét mutatta volna a világ számára, felbátorítva Amerika ellenségeit. Ezeken kívül, mivel az amerikai külpolitikai érdekek szempontjából kevésbé értékes országról volt szó, szerepvállalásuk marginális maradt (Jerome, 2011).

Az arab tavasz tanúbizonyságot tett Obama külpolitikájának változékonyságáról, legalábbis ami a retorika és a tettek viszonyát illeti. Az amerikai elnök alapvetően realista szemléletét árnyalja az egyes külpolitikai események milyensége. Az elsődleges szempont az amerikai nemzeti érdekek előtérbe helyezése az értékekkel szemben, ez néhány esetben történetesen együtt jár az értékek propagálásával is. Ezt láthattuk egyes MENA országok esetében is: ha az amerikai érdekeket elősegíti a demokráciák terjesztésének támogatása, akkor a külvilág felé az idealista szemléletet, az emberi jogok fontosságát, a fejlődést, a demokratikusságot kell mutatni. Ahol azonban a kockázatok túl szignifikánsak, ott az USA nem száll harcba a demokratikus értékek mellett, kockáztatva adott esetben az olajhoz, energiához, tengeri-, légi bázisokhoz való hozzáférést, az esszenciális, más külpolitikai lépéseket támogató „baráti” kapcsolatokat. Bizonyos esetekben tehát az amerikai külpolitikában fordulat következett be: a diktatórikus rezsimek támogatását szolgáló realista elméletet felváltotta a saját sorsuk megjobbításáért küzdő fiatalság védelme, az idealizmus jegyében történő intervenció. Ahogy láthattuk, a kép azonban ennél árnyaltabb és az összes lépés hátterében ugyanaz állt: az amerikai nemzeti érdek védelme.

Felhasznált irodalom
Beckerman, Gal (2011): The New Republic: Is Obama’s UN ambassador a true hawk, or more pragmatic than we think?, Council on Foreign Policy, http://www.cfr.org/us-strategy-and-politics/new-republic-obamas-un-ambassador-true-hawk-more-pragmatic-than-we-think/p24979, letöltés dátuma: 2011.11.26., 17:39
Bilbassy-Charters, Nadia (2011): Tunisia and the U.S. democracy flip-flop in the Arab World, Foreign Policy, http://mideast.foreignpolicy.com/posts/2011/01/25/tunisia_and_the_us_democracy_flip_flop_in_the_arab_world, letöltés dátuma: 2011.11.27., 09:45
Boot, Max (2011): Obama’s Step Forward on Libya, Council on Foreign Relations, http://www.cfr.org/libya/obamas-step-forward-libya/p25504, letöltés dátuma: 2011.11.26., 11:21
Durham, Roger (2011): World Affairs: The Arab Spring and the Impact on U.S. Foreign Policy, Youtube.com, http://www.youtube.com/watch?v=dBwN8F94geI, letöltés dátuma: 2011.11.26., 11: 15
Goldstone, Jack A. (2011): Understanding the Revolutions of 2011, Foreign Affairs, http://www.foreignaffairs.com/articles/67694/jack-a-goldstone/understanding-the-revolutions-of-2011, letöltés dátuma: 2011.11.27., 11: 25
Jerome, Deborah (2011): The Stakes in the Political Fight over Libya, Council on Foreign Relations, http://www.cfr.org/libya/stakes-political-fight-over-libya/p25315, letöltés dátuma: 2011.11.26., 11:25
Lizza, Ryan (2011): The Consequentalist, How the Arab Spring remade Obama’s foreign policy, The New Yorker,
http://www.newyorker.com/reporting/2011/05/02/110502fa_fact_lizza, letöltés dátuma: 2011.11.24., 19:35
Miller, Aaron David (2011): For America, An Arab Winter, Wilson Quarterly, Summer 2011, Vol. 35 Issue 3, pp. 36-42., http://web.ebscohost.com/ehost/detail?sid=7ade7d8f-0b04-4a4a-b5b0-fa4a557833ca%40sessionmgr115&vid=13&hid=105&bdata=JnNpdGU9ZWhvc3QtbGl2ZQ%3d%3d#db=f5h&AN=62286866, letöltés dátuma: 2011.11.25., 18:54
Rogin, Josh (2011): Clinton confronts the paradox of America’s role in the Arab spring, Foreign Policy, http://thecable.foreignpolicy.com/posts/2011/11/07/clinton_confronts_the_paradox_of_america_s_role_in_the_arab_spring, letöltés dátuma: 2011.11.25., 17:55
Smith, Adam (2011): The Middle East, North Africa and U.S. Policy, Council on Foreign Relations – Video, http://www.cfr.org/middle-east/middle-east-north-africa-us-policy-video/p26551, letöltés dátuma: 2011.11.23., 19: 45